Ez történik, amikor az ember kiadja az ukázt: most egy darabig ne csináljak estére sütit! Mivel nem tudom az időmet kontrollálni, és általában délután, estefelé tudok csak főzőcskézni, ismét megtörtént... Kukoricalisztes cookies volt a terv, de sajnos nem találtam meg a bevált receptemet, így a neten barangolva keresgéltem. Ekkor akadt meg a szemem egy francia diótortán, ami búzaliszt nélkül készül, és könnyen diétásabbá alakítható. Kicsit még variáltam a recepten, így készült el az én diós szeletem.

Tetszett, amit olvastál? Oszd meg másokkal, kattints a KÖVETÉS gombra a jobb felső sarokban, és lájkold a Facebook oldalamat is, hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről!

Önző a Magyar Értelmező Kéziszótár szerint az „Olyan <személy>, aki csak a maga javát, hasznát, érdekét tekinti, azt hajhássza s másokra nincs tekintettel; egoista.” Tehát önzőség az, amikor a saját érdekünket másoké elé helyezzük. A nagykönyv szerint. Szerintem aki önző, az boldog. Az ünnepek viszont ezúttal rámutattak, és megtanították, hogy az önzőségnek is van határa, ha egy babával osztjuk meg az életünket.

Aki önző, tiszteli magát annyira, hogy kiálljon a boldogságáért, és ha olyan emberekkel veszi magát körül, akik partnerek tudnak lenni ebben, a saját érdek előtérbe helyezése nem jár együtt mások érdekeinek a megsértésével. Létrejön a win-win helyzet.

Amikor babát vállal az ember, akkor egy időre saját magát a háttérbe kell szorítani. A gyermek igényeit a szülei igényei elé kell helyezni. A nagykönyv szerint. Szerintem viszont a baba igényeit a mieinkhez kell igazítani, hogy a gyermekvállalás ne váljon áldozattá. Ezt nevezem én csiszolódásnak. A párkapcsolatban is csiszolódunk, alkalmazkodunk egymáshoz, ennek megfelelően kell a gyermekkel hármasban is újrarendeződni úgy, hogy az mindenkinek jó legyen.

Vendégségben

Ádám születése előtt úgy terveztük, őt is bevonjuk majd a társasági életünkbe - magunkkal visszük a programjainkra és hozzánk is ugyanúgy átjöhetnek majd a barátok, mint korábban -, így nem kell lemondani arról a nyüzsgő életről, amit megszoktunk, és megszerettünk. Ezt már a kezdetektől fogva így csináltuk, és szerencsére működött is a dolog. Az ünnepek alatt viszont rá kellett jönnünk, hogy a jóból is megárt a sok.

Már a Karácsony előtti héten is szinte folyamatosan mentünk, utaztunk, látogattunk, vendégségben voltunk, Ádi kézről-kézre járt, hiszen ő olyan nyugis baba, hogy bárkinél jól elvan, nagyokat kacag, elvarázsol mindenkit. Igen ám, de Karácsonyra egyszerűen megunta a nyüzsit. Észrevettük, hogy egyre nyűgösebb, rosszabbul alszik, szopisztrájkol, úgy összességében nagyon nyugtalan. Akkor hagytuk kicsit pihenni, de amikor mondjuk volt két nyugis napja, ismét nekilódultunk, vagy hozzánk jöttek, így ismét nyüsszögi gróffá vált. Szilveszterre ki kellett mondanunk, hogy bár másképp terveztük, még egy délutáni látogatásra sem ugrunk be a buliba, mert

Ádinak elég volt!

Így esett, hogy még a párom sem tette tiszteletét a barátoknál Szilveszterkor, így hármasban, társasjátékozással, retró kabarékkal és szoptatással érkezett meg 2020. Konkrétan éjfél előtt öt perccel ébredt fel a gyermek követelve az utóvacsiját, de „sz.rszülőként” hagytuk még hat percig „éhezni”, hogy pezsgővel koccintva, egymást átölelve, Himnuszt hallgatva köszönthessük az újévet. Aztán szaladtunk etetni, és a sötétben immár hármasban folytattuk a bulit.

Tetszett, amit olvastál? Oszd meg másokkal, kattints a KÖVETÉS gombra a jobb felső sarokban, és lájkold a Facebook oldalamat is, hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről!

Van egy hely, ahol az anyák vannak a fókuszban. Ahol segítik, támogatják, kiszolgálják őket. Hogy pihenni, töltődni tudjanak úgy, hogy közben a csemetéjüket is biztonságban tudhatják. Olyan támogató női közösség, ahol kávéval, teával kínálják a kialvatlan, csak egy kis nyugira vágyó mamikat, ahol megmelegítik nekik az ételt, miközben a babájuk a legnagyobb boldogságban játszik a szomszéd szobában, vagy etetik épp a világ legcukibb bébiszitterei.

Az egyik blogbejegyzésemre reagálva invitáltak meg először az Én/idő közösségi térbe, ahol ingyen kávéval, programokkal és gyermekmegőrzővel várják a feltöltődni vágyó anyákat. Ez önmagában sablonosnak tűnhet, ezért nem is indultam azonnal. Nézegettem az oldalukat, ismerkedtem a rendszeres, és az ad hoc programokkal, aztán amikor mézeskalács sütést hirdettek, úgy éreztem, ezt a helyet most már tényleg muszáj megnéznem magamnak. Arra viszont, ami ott fogadott, nem voltam felkészülve.

Az előtér, mint egy kávézó. A játszószoba, mint egy gyerekszoba, tele szuperebbnél szuperebb játékokkal. Anyák „szabadlábon”, mégsem „lemondva” a gyermekükről tölthetnek el minőségi időt közösségben, vagy úgy önmagukban a kanapén pihenve, ha épp arra van igényük. Első alkalommal bevallom, nem is voltam többre képes. Bár a program vonzott leginkább, amint átvették tőlem Ádámot, összezuhantam.

Ádi jó kezekben

Az elmúlt öt hónapban a családon és a közeli ismerősökön, barátokon kívül szinte nem voltam idegen társaságban. Nem éreztem új energiákat, nem zajongtak körülöttem totyogó, visító kisbabák, nem tehettem meg, hogy elengedem magam. Hiszen ha kis időre is távol volt tőlem Ádám, azon járt az agyam, vajon rendben van-e, nem hiányzom-e neki. Itt bármikor ellenőrizhetem, hogy jól van. Ő is szokja, hogy idegen társaságban van, gyerektársaságban, apa-anya nélkül, és én is szokom, hogy nincs állandóan látótávolságban. Mégsem érzem azt, hogy „elhagynám” őt az énidőm kedvéért.

Korábban már írtam róla, hogy számomra minden idő énidő, hiszen a gyermekemmel együtt vagyok önazonos, nincs igényem rá, hogy nélküle legyek. Sőt, úgy érzem jól magam, ha a közelemben van. Az Én/idő közösségi térben ez abszolút megvalósul. Részt vehetek az ingyenes(!!!) felnőtt programokon – zumbán, eladásokon stb. – anélkül, hogy otthon hagymán Ádámot. Olyan emberek vigyáznak rá, akikre jó szívvel bízom, és tudom, bármikor bemehetek hozzá és őt is kihozzák hozzám, ha igénye van rá. Ha pedig kiszaladnék vásárolni, vagy fodrászhoz, körmöshöz egy órára, azt is megtehetném, mert vállalják a gyermek felügyeletét ilyen esetben is.

Első alkalommal a leginkább mégis azt élveztem, hogy engednek létezni.

Miután megkaptam a „csíkos kávémat” - amit mintha a legjobb barátnőm készített volna, a legnagyobb odaadással gyártották nekem -, az akklimatizálódás után teljesen ellazultam. Nem éreztem a nyomást, a kényszert, hogy csak mert felnőtt társaságban vagyok, lélekben is ott kell lennem. Csak ültem, néztem és hallgattam a többieket, a gyerekek zsongását, és a fejem teljesen kiürült... Nem láttam a mosogatnivalót, nem éreztem a késztetést, hogy bedobjak egy mosást, nem agyaltam rajta, mi lesz a vacsora…

Csak ültem, és átadtam magam a semmittevés örömének, engedtem, hogy a felelősség terhe észrevétlenül lecsússzon a vállamról abban a biztos tudatban, hogy a csemetém a szomszéd szobában a legnagyobb biztonságban játszik, vagy alszik.

Az Én/idő közösségi tér egy ilyen hely.

Bővebb információ, kapcsolat: https://www.facebook.com/enidohely/

Az „Én/idő” program a Kesztyűgyár Közösségi Ház – Fókusz Női Közösségi Központ saját megvalósítású programja.

Tetszett, amit olvastál? Oszd meg másokkal, kattints a KÖVETÉS gombra a jobb felső sarokban, és lájkold a Facebook oldalamat is, hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről!

Tejjel táplálni az utódunkat a világ legegyszerűbb, és mintegy legtermészetesebb dolgának tűnik, amíg nincs gyermekünk. Már a várandósságom alatt készültem rá, mit és hogyan kellene csinálnom, aztán rájöttem, hogy nem mindenről írnak a „nagykönyvek”. Íme tehát 5 dolog, amit saját tapasztalatból tanultam meg a szoptatásról.

1. Szoptatni nem egyszerű

Az első babás anyukáknak fel kell rá készülni, hogy a szoptatás nem egy azonnali, automatikus folyamat. Meg kell tanulni babának és mamának is. Időt kell szánni rá, és elfogadni, ha nem megy azonnal. Tudni kell segítséget kérni, és nem szégyellni, ha tovább tart a tanulás, mint esetleg másnak. Ma már szerencsére nem kell azonnal beletörődni, hogy „én bizony nem tudok szoptatni”, lehet próbálkozni kézi és/vagy gépi fejéssel, annak is számtalan technikájával – etetés előtt, után, napi egyszer, többször, szaporító fejéssel stb. -, tejtermelő italokkal, levesekkel, mielőtt elkönyvelnénk, hogy tápszeres lesz a babónk.

Eredeti fotó: Pexels

2. Nincs fekete vagy fehér

Ahány anya, ahány gyermek, annyiféle szoptatás lehetséges. Mindegy, hogy az iszsz (igény szerinti szoptatás) vagy a rendszer szerinti, 3-4 órás etetés mellett teszed le a voksod, a lényeg, hogy a babádnak és neked is jó legyen. A gyakran szélsőséges elveknél pedig fontosabb, hogy az olvasottakat, hallottakat magatokra szabd. Én például a szó szoros értelmében igény szerint szoptatok, de nem ugrok azonnal, ha a babám nyikkan egyet. Nem minden hangra kínálom oda magam, és a wc-re sem viszem magammal Ádámot. Állandóan együtt vagyunk, a kinti világban is a részemmé vált, de elegendő teret adok magamnak is a létezésre. A szélsőséges nézeteket valló iszsz mamiknál ez például nem opció.

4. Mindenki magából indul ki

A várandósság és gyereknevelés során is számtalan kéretlen tanácsot kap az ember lánya. Tudatosítani kell azonban, hogy mindenki a saját tapasztalataiból indul ki. Csak mert valakinek a baba x hónapos korában elapadt a teje, téged ez nem kell, hogy frusztráljon. Azért, mert valakinek nem működött ez vagy az a fajta tejtermelő praktika, nálad még beválhat. Ha szoptatni akarsz, ne add fel!

5. Egyszer vége lesz

A szoptatás végével kapcsolatban még nincs tapasztalatom, de annyiszor volt már, hogy Ádi növekedési ugrása miatt hirtelen kevésnek tűnt a tejem, hogy óhatatlanul is eszembe jut. Készülök rá fejben. Igyekszem tudatosítani, hogy ha már nem lesz szükség a szoptatásra, akkor majd el kell tudnom engedni Ádámot és ezt a fajta testi-lelki kapcsolatot. Abban a biztos tudatban, hogy utána is az én kicsi fiam marad, és a köztünk lévő kontakt nem szűnik meg az anyatejes táplálás elmúlásával.

Tetszett, amit olvastál? Oszd meg másokkal, kattints a KÖVETÉS gombra a jobb felső sarokban, és lájkold a Facebook oldalamat is, hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről!

Az elmúlt hetekben nem voltam túl termékeny, már ami az írást illeti. Pedig számtalanszor leültem, és írtam, de egyszerűen nem tudtam olyan bejegyzést létrehozni, amit a nagyvilág elé tártam volna. Inkább csak dühös vagy túlérzékeny anyagok lettek, amolyan „most ezt ki kell írni magamból” dolgok. Most végre már tudok olyat írni, amit nem hat át a tehetetlenség, a türelmetlenség, sokkal inkább az új kezdetek, a várakozás izgalma és a hála érzése tölti el a szívemet.

Kicsit felgyorsultak az események körülöttünk mostanában, amit nem könnyített meg egy kiadós gyomorrontás részemről, ami miatt ismét tápszeres pótláshoz kellett folyamodnunk (napokig nem bírtam enni és inni sem, így nyilván tejem sem termelődött annyi, pont mikor egy újabb növekedési ugrás miatt még többre lett volna szükség). Aztán – ettől függetlenül - felszívtuk magunkat és úgy döntöttünk, belevágunk az otthonteremtésbe, végre saját lakást veszünk. Ennek aztán az anyagi és érzelmi hozadékaival is meg kell(ett) küzdeni, sok-sok beszélgetés, tervezgetés, matekolás következett, ami a mai napig kitart, és még hónapokig el fog tartani.

Ádám, a mi kis tündérmanónk pedig nap, mint nap meglep minket azzal, hogy milyen

csodálatos, szociális kis emberke, aki valószínűleg azért jött a világra, hogy másokat boldoggá tegyen és mosolyt csaljon az elkeseredettek arcára (is).

Nagyon sok új emberrel találkozott mostanában, kicsikkel és nagyokkal, kézről-kézre járt, mindenki részesülni akart abból az örömből, amit egy kisgyerek ölben tartása jelent. Ádám pedig remek partner ebben: egy mosolygó arcot látva bárkinek örömmel furakodik a karjaiba, és a csikizést, játékot hatalmas kacagásokkal hálálja meg. Mi pedig érte adunk hálát újra és újra, hiszen nem is gondoltuk volna, hogy a szülőség lehet ennyire könnyű is.

Persze nekünk is megvannak a magunk kis küzdelmei, hol a szopizással, hol az altatással, de alapjában véve nagyon gyorsan kiismerhető a picur minden változása után. A baráti, nyugodt természetével pedig őszintén mondhatom, hogy megfogtuk az Isten lábát. Olvasva, hallva más gyerekekről, akik akár óránként kelnek éjszaka, napközben sokat sírnak stb., nekünk tényleg nem lehet egy szavunk sem.

Ádámnál a legnagyobb nyűgösséget továbbra is a fogzás okozza, ez nagyban befolyásolja a szopizási szokásait, de tudva ezt, nem nehéz átvészelni a húzósabb napokat sem. Mi is vagyunk kialvatlanok persze, és volt olyan este, amikor minden türelmemet elvesztve nyomtam a párom kezébe Ádit, hogy a másik szobában lecsillapodjak kicsit. Ettől eltekintve viszont úgy érzem, előbb-utóbb mindig megtaláljuk azt a megoldást, ami segít az újonnan kialakult helyzeten.

Az elmúlt hetekben jelentkezett például Ádinak az a szokása, hogy egyszerűen nem akart elaludni este. Fürcsi, vacsi, aztán csak „kukorékolt” és dörgölte a szemeit, és semmi. Csak a mesenézés, vagy az ölben hurcolás nyugtatta meg. A szemét viszont nem akarta lecsukni. Amikor már nagyon felhergeltem magam, egyszercsak bevittem a szobájába, hátra fektetve bevágtam az ágyba, hogy „Na most akkor aludj, vagy játssz vagy csinálj amit akarsz!”, én pedig lerogytam az apukája mellé, és a bébiőrt magunk elé véve már nem is tudom mit csináltunk. Filmeztünk, vagy játszottunk, de a lényeg nem is ez, hanem az, hogy a gyermek addig gagyorászott magának, rúgkapált és rágcsálta a takaróját, mire elaludt. Azóta már tudatosan, rendszeresen használom ezt a mentőövet. Ha etetés közben nem alszik el, de látom, hogy nagyon álmos, csak lerakom, és rá bízom, hogy mikor alszik el. Olyan is van, hogy a játék sírdogálásba csap át, olyankor ad hoc döntök, mi legyen. Ha látom, hogy nagyon éber, csak nyűgös, akkor kiveszem még, szeretgetem, megkínálom még egy kis tejcsivel és várom, hogy megnyugodva elaludjon végre. Ha viszont sír és nagyon álmos, megpróbálom hasra fordítani, hátha úgy elalszik. Az imént épp ez segített: azonnal abbahagyta a sírást, lehunyta a szemét és már aludt is.