Az Instán megkérdezte tőlem az egyik követőm, hogy bírom… Mi a titkom, hogy ilyen jól be tudom osztani az időmet. Gondolva itt az anyaságra, a feleségeskedésre, a vállalkozásom menedzselésére, és persze a sütés-főzésre, amit imádok. Nos, az őszinte válaszom az, hogy sehogy.
Nem tudom beosztani az időmet. Nem tudok nem elfáradni. Nem tudok nem kiborulni. Nem tudok sírás nélkül létezni. Ezzel együtt imádom, amit csinálok, és jól érzem magam benne. Mostanában persze rohadt nehéz. Nincs mit szépíteni ezen. A tőlem telhető maximalizmussal igyekszem minden fronton helytállni, ami nyilván lehetetlen. Így folyamatosan lelkifurdalásom van valamiért, amit éppen hanyagolok a többi teendő miatt. A férjem meg csak annyit mond:
„A lelkifurdalást te csinálod magadnak. Hát hiányzik neked még minden mellé a lelkifurka is???”
Ugye milyen bölcs? Az én csodálatos férjem. „My man”. Akinek teljesen igaza van.
Az van, hogy képtelenség minden fronton helytállni egyszerre. Nekünk anyáknak is csak két kezünk van és egy agyunk. Utóbbival persze szélsebesen tudunk témát váltani és a vacsora tervezése mellett végiggondolni, mit kell bevásárolni, van-e még elég pelenka és vajon a sampon vagy a tusfürdő van épp kifogyóban, miközben hopp, a fürdőszobáról eszünkbe jutott a mosógép, és hogy az előző mosás már megszáradt, akkor indíthatjuk a következő adag mosást, de vajon van-e elég fekete zoknija a férjnek, vagy ráér az még, és mossunk inkább világosat, mert a gyereknek már nincs váltás ágyneműje, no meg a tiszta törölközők is fogyóban vannak. Ha már törölköző, fogkrémet is venni kell, de vajon honnan is jutottunk el ide? Ó igen, a vacsora… még mindig nem tudom, mi lesz a vacsora, de talán valami gyors, mert ugye dolgozni is kellene este. Milyen munkám is van? Melyikre milyen határidőket adtam magamnak? Ó igen, és még „öszát” is írni kellene, mert jó ideje nem írok magamról, magamnak, nektek, csak posztolgatom itt a fincsi sütiket meg kenyereket, és ti azt hiszitek, marha menő vagyok és olyan csodanő, csodafeleség, csodaanya vagyok, hogy nekem még erre is jut időm.
Nem jut!!! Nem vagyok sem menő, sem csodanő vagy csodafeleség sem csodaanya.
Az elmúlt évben felszedett 10 kilót még nem sikerült leadnom, de legalább már heti egyszer pilatesezek, hogy kevésbé fájjon a hátam. Szeretnék többet lenni a férjemmel, de sokszor egyszerűen nincs energiám az összebújásra. Szerencsére vagy sem, az esetek nagy részében ő is túl fáradt hozzá, de mindig megbeszéljük, hogy olyan jó lenne… Hogy lesz ebből így kistesó, azt nem tudom. Ádival meg sokszor kiabálok, mert ugye az én türelmem is véges. Elmúlt két éves, lassan két és fél, még nem beszél, bár egyre egyértelműbben kommunikálja, éppen mit szeretne. A tiltásra viszont egyre határozottabb hisztivel reagál, ami nagyon rosszul tud esni, amikor épp híján vagyok a pihenésnek.
Hisztitől hisztiig
A ma délelőttünk például hisztitől hisztiig tartott, miközben én a kávémat szorongatva gubbasztottam a kanapé sarkában, a gyerek meg a visít-elhallgat-visít-elhallgat című műsorát tolta. Aztán újra nekikezdett annak, amiről öt perce letiltottam, ismét nemet mondtam, tehát újrakezdődött a műsor. Háromszor kísértem fel a szobájába, hogy most akkor pihenjen vagy valami, de csak harmadik alkalommal tudtam ágyba dugni. Délelőtt. Aludni. Mert ő bizony a mai napig így nyomja. Aztán majd délben vagy egy óra körül ébred, és estig már nem alszik újra. Onnantól ismét együtt vagyunk, kifulladásig. Apuka csatlakozik fél hat körül, de én már öt órakor lesem az ablakot, hátha jobb volt a forgalom, és kivételesen hamarabb haza tud érni. Minden autózajra felkapom a fejem, hátha megérkezett apuka, és lesz végre segítségem.
Ó igen. És akkor az egésznapos együttlét közben kellene nekem még háziasszonykodni, főzni-mosni-takarítani, hiszen én itthon vagyok, menedzselni a bevásárlást – I love Tesco házhozszállítás!!!!, és dolgozni az ügyfélszerzésen, hiszen gyesen lévő vállalkozó mami lennék, vagy mi a szösz. Okosakat mondva telefonálni az ügyfelekkel, miközben pizsiben állok a konyha közepén, seprűvel a másik kezemben, hiszen a gyerek pár perce borította ki a macska száraztápját, ami beterítette a padlót.
Hogy csinálom? Mi a titkom? Nincs titkom! Nincs titok!
Az igazság az, hogy az Insta és a Facebook csak pillanatokat mutat meg a felhasználók mindennapjaiból. A jobb pillanatokat, amikre épp büszkék vagyunk kicsit. Ez azonban nem minden! A kiborulásokat nyilván nem tesszük a kirakatba. Hiszen erősek vagyunk, nem panaszkodunk. Vagy csak dugiban, az anyukás csoportokban. Ahol magunk között vagyunk. Meg a barátnőknek, akiket túl ritkán látunk. Meg az anyukánknak, aki ilyenkor nagyon aggódik, ezért annyira inkább neki sem, nehogy azt gondolja baj van. Hiszen nincs baj!
Minden rendben van. Tényleg. Csak vannak nehezebb időszakok. Amik elmúlnak. Mert mindig minden nehézség elmúlik egyszer. És olyankor újra kisimul minden.
Tetszett, amit olvastál? Oszd meg másokkal, kattints a KÖVETÉS gombra a jobb felső sarokban, és lájkold a Facebook oldalamat is, hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről!
