Az elmúlt hetekben nem voltam túl termékeny, már ami az írást illeti. Pedig számtalanszor leültem, és írtam, de egyszerűen nem tudtam olyan bejegyzést létrehozni, amit a nagyvilág elé tártam volna. Inkább csak dühös vagy túlérzékeny anyagok lettek, amolyan „most ezt ki kell írni magamból” dolgok. Most végre már tudok olyat írni, amit nem hat át a tehetetlenség, a türelmetlenség, sokkal inkább az új kezdetek, a várakozás izgalma és a hála érzése tölti el a szívemet.

Kicsit felgyorsultak az események körülöttünk mostanában, amit nem könnyített meg egy kiadós gyomorrontás részemről, ami miatt ismét tápszeres pótláshoz kellett folyamodnunk (napokig nem bírtam enni és inni sem, így nyilván tejem sem termelődött annyi, pont mikor egy újabb növekedési ugrás miatt még többre lett volna szükség). Aztán – ettől függetlenül - felszívtuk magunkat és úgy döntöttünk, belevágunk az otthonteremtésbe, végre saját lakást veszünk. Ennek aztán az anyagi és érzelmi hozadékaival is meg kell(ett) küzdeni, sok-sok beszélgetés, tervezgetés, matekolás következett, ami a mai napig kitart, és még hónapokig el fog tartani.

Ádám, a mi kis tündérmanónk pedig nap, mint nap meglep minket azzal, hogy milyen

csodálatos, szociális kis emberke, aki valószínűleg azért jött a világra, hogy másokat boldoggá tegyen és mosolyt csaljon az elkeseredettek arcára (is).

Nagyon sok új emberrel találkozott mostanában, kicsikkel és nagyokkal, kézről-kézre járt, mindenki részesülni akart abból az örömből, amit egy kisgyerek ölben tartása jelent. Ádám pedig remek partner ebben: egy mosolygó arcot látva bárkinek örömmel furakodik a karjaiba, és a csikizést, játékot hatalmas kacagásokkal hálálja meg. Mi pedig érte adunk hálát újra és újra, hiszen nem is gondoltuk volna, hogy a szülőség lehet ennyire könnyű is.

Persze nekünk is megvannak a magunk kis küzdelmei, hol a szopizással, hol az altatással, de alapjában véve nagyon gyorsan kiismerhető a picur minden változása után. A baráti, nyugodt természetével pedig őszintén mondhatom, hogy megfogtuk az Isten lábát. Olvasva, hallva más gyerekekről, akik akár óránként kelnek éjszaka, napközben sokat sírnak stb., nekünk tényleg nem lehet egy szavunk sem.

Ádámnál a legnagyobb nyűgösséget továbbra is a fogzás okozza, ez nagyban befolyásolja a szopizási szokásait, de tudva ezt, nem nehéz átvészelni a húzósabb napokat sem. Mi is vagyunk kialvatlanok persze, és volt olyan este, amikor minden türelmemet elvesztve nyomtam a párom kezébe Ádit, hogy a másik szobában lecsillapodjak kicsit. Ettől eltekintve viszont úgy érzem, előbb-utóbb mindig megtaláljuk azt a megoldást, ami segít az újonnan kialakult helyzeten.

Az elmúlt hetekben jelentkezett például Ádinak az a szokása, hogy egyszerűen nem akart elaludni este. Fürcsi, vacsi, aztán csak „kukorékolt” és dörgölte a szemeit, és semmi. Csak a mesenézés, vagy az ölben hurcolás nyugtatta meg. A szemét viszont nem akarta lecsukni. Amikor már nagyon felhergeltem magam, egyszercsak bevittem a szobájába, hátra fektetve bevágtam az ágyba, hogy „Na most akkor aludj, vagy játssz vagy csinálj amit akarsz!”, én pedig lerogytam az apukája mellé, és a bébiőrt magunk elé véve már nem is tudom mit csináltunk. Filmeztünk, vagy játszottunk, de a lényeg nem is ez, hanem az, hogy a gyermek addig gagyorászott magának, rúgkapált és rágcsálta a takaróját, mire elaludt. Azóta már tudatosan, rendszeresen használom ezt a mentőövet. Ha etetés közben nem alszik el, de látom, hogy nagyon álmos, csak lerakom, és rá bízom, hogy mikor alszik el. Olyan is van, hogy a játék sírdogálásba csap át, olyankor ad hoc döntök, mi legyen. Ha látom, hogy nagyon éber, csak nyűgös, akkor kiveszem még, szeretgetem, megkínálom még egy kis tejcsivel és várom, hogy megnyugodva elaludjon végre. Ha viszont sír és nagyon álmos, megpróbálom hasra fordítani, hátha úgy elalszik. Az imént épp ez segített: azonnal abbahagyta a sírást, lehunyta a szemét és már aludt is.