Van egy hely, ahol az anyák vannak a fókuszban. Ahol segítik, támogatják, kiszolgálják őket. Hogy pihenni, töltődni tudjanak úgy, hogy közben a csemetéjüket is biztonságban tudhatják. Olyan támogató női közösség, ahol kávéval, teával kínálják a kialvatlan, csak egy kis nyugira vágyó mamikat, ahol megmelegítik nekik az ételt, miközben a babájuk a legnagyobb boldogságban játszik a szomszéd szobában, vagy etetik épp a világ legcukibb bébiszitterei.

Az egyik blogbejegyzésemre reagálva invitáltak meg először az Én/idő közösségi térbe, ahol ingyen kávéval, programokkal és gyermekmegőrzővel várják a feltöltődni vágyó anyákat. Ez önmagában sablonosnak tűnhet, ezért nem is indultam azonnal. Nézegettem az oldalukat, ismerkedtem a rendszeres, és az ad hoc programokkal, aztán amikor mézeskalács sütést hirdettek, úgy éreztem, ezt a helyet most már tényleg muszáj megnéznem magamnak. Arra viszont, ami ott fogadott, nem voltam felkészülve.

Az előtér, mint egy kávézó. A játszószoba, mint egy gyerekszoba, tele szuperebbnél szuperebb játékokkal. Anyák „szabadlábon”, mégsem „lemondva” a gyermekükről tölthetnek el minőségi időt közösségben, vagy úgy önmagukban a kanapén pihenve, ha épp arra van igényük. Első alkalommal bevallom, nem is voltam többre képes. Bár a program vonzott leginkább, amint átvették tőlem Ádámot, összezuhantam.

Ádi jó kezekben

Az elmúlt öt hónapban a családon és a közeli ismerősökön, barátokon kívül szinte nem voltam idegen társaságban. Nem éreztem új energiákat, nem zajongtak körülöttem totyogó, visító kisbabák, nem tehettem meg, hogy elengedem magam. Hiszen ha kis időre is távol volt tőlem Ádám, azon járt az agyam, vajon rendben van-e, nem hiányzom-e neki. Itt bármikor ellenőrizhetem, hogy jól van. Ő is szokja, hogy idegen társaságban van, gyerektársaságban, apa-anya nélkül, és én is szokom, hogy nincs állandóan látótávolságban. Mégsem érzem azt, hogy „elhagynám” őt az énidőm kedvéért.

Korábban már írtam róla, hogy számomra minden idő énidő, hiszen a gyermekemmel együtt vagyok önazonos, nincs igényem rá, hogy nélküle legyek. Sőt, úgy érzem jól magam, ha a közelemben van. Az Én/idő közösségi térben ez abszolút megvalósul. Részt vehetek az ingyenes(!!!) felnőtt programokon – zumbán, eladásokon stb. – anélkül, hogy otthon hagymán Ádámot. Olyan emberek vigyáznak rá, akikre jó szívvel bízom, és tudom, bármikor bemehetek hozzá és őt is kihozzák hozzám, ha igénye van rá. Ha pedig kiszaladnék vásárolni, vagy fodrászhoz, körmöshöz egy órára, azt is megtehetném, mert vállalják a gyermek felügyeletét ilyen esetben is.

Első alkalommal a leginkább mégis azt élveztem, hogy engednek létezni.

Miután megkaptam a „csíkos kávémat” - amit mintha a legjobb barátnőm készített volna, a legnagyobb odaadással gyártották nekem -, az akklimatizálódás után teljesen ellazultam. Nem éreztem a nyomást, a kényszert, hogy csak mert felnőtt társaságban vagyok, lélekben is ott kell lennem. Csak ültem, néztem és hallgattam a többieket, a gyerekek zsongását, és a fejem teljesen kiürült... Nem láttam a mosogatnivalót, nem éreztem a késztetést, hogy bedobjak egy mosást, nem agyaltam rajta, mi lesz a vacsora…

Csak ültem, és átadtam magam a semmittevés örömének, engedtem, hogy a felelősség terhe észrevétlenül lecsússzon a vállamról abban a biztos tudatban, hogy a csemetém a szomszéd szobában a legnagyobb biztonságban játszik, vagy alszik.

Az Én/idő közösségi tér egy ilyen hely.

Bővebb információ, kapcsolat: https://www.facebook.com/enidohely/

Az „Én/idő” program a Kesztyűgyár Közösségi Ház – Fókusz Női Közösségi Központ saját megvalósítású programja.

Tetszett, amit olvastál? Oszd meg másokkal, kattints a KÖVETÉS gombra a jobb felső sarokban, és lájkold a Facebook oldalamat is, hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről!