Jó ideje nem hallatom a hangom, mert az anyaság napi kihívásai mellett most egy másik nagyon fontos dolog vonja el a figyelmem: az otthonteremtés. Ez alatt nem a lakberendezési magazinok lapozgatását kell érteni, hanem legalább napi négy órában végzendő, komoly kutatómunkát és tanulási folyamatot eredményező lakáskeresésről. Aminek eredményeképp tegnap nagy valószínűséggel csalókba futottunk. Ti ne járjatok így!

Hiszitek vagy sem, vannak olyan párok, családok, akik nem élvezik a családjaik maximális háttértámogatását, már ami az anyagiakat illeti. Nem azért, mert nem szeretnék támogatni őket, hanem egyszerűen azért, mert nem tehetik meg. Nincs ezzel baj, megszoktuk. Így nőttünk fel, megtanultuk, hogy amire szükségünk van, megteremtjük magunkat. A segítség pedig előbb-utóbb megérkezik valahonnan, maximum nem anyagi formában, de azért is hálásak vagyunk.

Jelenleg tehát a házkeresés időszakában vagyunk. Nehezített helyzetből indulunk, hiszen az önerőnk nem hagy túl nagy mozgásteret, de mi ebbe a mozgástérbe szeretnénk beleszuszakolni egy, a fővárostól kényelmes ingatávolságra lévő, zsebkendőnyi zöldfelületes, akár két gyermekkel is élhető méretű, lakható állapotú ingatlant. A helyzetünket a gyedem sem könnyíti meg, amit sajnos nem minden bank fogad el jövedelemként. Akárhogy is, a több hónapnyi keresgélés és háznézegetés után már megismertük a helyzetünket, a lakáspiacot, és hol többé, hol kevésbé lelkesen keressük az igazit. Nem lehetetlen a küldetés, de tény, hogy nagyon észnél kell lennünk. Csak egy dobásunk van. Éppen ezért érintett nagyon rosszul az a helyzet, amibe tegnap belefutottunk.

Illusztráció: Pexels

A legnépszerűbb adok-veszek oldalon találtam a hirdetést, ami "bomba áron" kínált újépítésű társasházi lakásokat, év végi átadással. Bár gyanúsan olcsó volt, azonnal időpontot egyeztettem megtekintésre, mert valahol mélyen legbelül továbbra is hiszem, hogy jöhetnek olyan véletlenek, amik révén igenis segítséghez jutunk, és összejöhet nekünk is egy olyan lakás, amire vágyunk. Ezzel együtt persze kutatómunkába is kezdtem, aminek eredményeként kiderült, hogy a piaci ár egyharmadáért kínálják a lakásokat, amiket félkész és kész állapotban is hirdetnek más ingatlanosok, lényegesen többért. Tovább kutattam, kérdezősködtem, persze az építtető kilétét nem sikerült kiderítenem, de azért megnéztük.

Kb. 70%-os készültségű állapotú, és befejezett lakásokat is mutatott az ingatlanos, amik tény és való, meggyőzőek voltak. Volt anyag a házakban, ránézésre sem spóroltak ki semmit (már amennyire laikusként meg tudtuk állapítani), a masszív téglafalakra normális, vastag szigetelés került, a fafödémre pedig tetőcserepek. Már ez több és jobb volt, mint amiket eddig láttunk bárhol is ennyi pénzért, használtan.

Az ördög nem alszik

Mivel az ördög nem alszik, ismét megkérdeztem, miért olyan olcsók ezek a lakások, mire csak annyi választ kaptam az ingatlanostól, hogy a beruházó felhívta, és azt mondta, ennyi. Ezen persze már korábban is elgondolkodtam, hiszen a múltból felderengett számtalan olyan nyilvánosságra került eset, amikor a félkész építkezésekre a beruházó felvette a pénzt, aztán nem tudta befejezni, csődöt jelentett, aztán a vevők meg futhattuk a pénzük után, és beköltözni sem tudtak. Ezt a lehetőséget az ingatlanos természetesen azonnal kizárta, hiszen – mint mondta – évek óta dolgozik együtt a beruházókkal, számos lakásukat eladta, és biztosra állította, velük ilyen nem történhet. Ezt kell mondania, nyilván…

Amikor rákérdeztem az ügyintézési folyamatra, akkor a kedves ingatlanos hölgy csak annyit kérdezett, mennyi pénzt tudunk letenni az asztalra, hogy lekössük a lakást. Mondtam egy összeget, mire közölte, hogy az kevés lesz, de ő továbbítja az ajánlatot. Azt azért még elmondta, hogy a beruházó ragaszkodik a saját ügyvédhez a szerződéskötés folyamán, ez biztos. Mikor megkérdeztem, ki fizeti az ügyvédet határozottan magyarázta, hogy ezt bizony a vevő szokta. Ühüm.

Szóval az ügyvédet, akit mi vevőként fizetünk, és aki eszerint minket kellene, hogy képviseljen, az eladó hozza? – kérdeztem megdöbbenve, mire elmagyarázta a hölgy, hogy ennek csak praktikus okai vannak. Korábbi tapasztalatból már tudtam, hogy ez mit jelent.

Ennek ellenére igyekeztem némi optimizmust magamra erőltetni, úgy voltam vele, hogy ha az anyagiakban megegyezünk, a többi már részletkérdés, amit menet közben lemeccselünk. Abban maradtunk az ingatlanossal, hogy egyeztet a beruházóval, és ha neki megfelel a foglalónk összege, akkor leülünk és szemtől szembe átbeszéljük a részleteket. Továbbra is próbáltam azért kideríteni, ki a beruházó, de a hölgy sajnos „nem emlékezett” a cég nevére. Este jött a feketeleves.

Az ingatlanos hívott azzal, hogy saaaaajnos a beruházó kevesli a pénzt, háromszor annyit szeretne előre megkapni, mert „csak így tudja VISSZAVENNI az ingatlant”, és befejezni. Hogy kérem?

Az ingatlan nem is az ő tulajdonában van? Hebegés-habogás. Tehát a beruházó olyan ingatlant árul, ami nincs az ő tulajdonában? Hebegés-habogás. Tehát fizessünk ki sokmilliót egy ingatlan megvásárlására valakinek, aki nem is birtokolja az ingatlant??? Már nem is vártam választ.

A telefont letéve kiborultam, potyogni kezdtek a könnyeim. Azzal együtt, hogy áldom a jó eszem, amiért nem keveredtünk bajba, végtelenül csalódott voltam, hogy hiába az optimizmus, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy ami gyanúsan olcsó, az veszélyes is. Örülve annak, hogy mi szerencsésen megúsztuk, rettegéssel töltött el a tudat, hogy mások, akik kevésbé óvatosak, kevésbé járnak utána a dolgoknak, mindent kockára tehetnek bízva az ingatlanos és a beruházó jóindulatában. Ezért született ez a cikk. Hátha segíthetek másoknak is megelőzni a bajt.

Tetszett, amit olvastál? Oszd meg másokkal, kattints a KÖVETÉS gombra a jobb felső sarokban, és lájkold a Facebook oldalamat is, hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről!

Mit is mondhatnék…? Egy éves lett a srác. Amikor még nem volt gyermekem, nem igazán hozott lázba mások kicsinyeinek születésnapja. Az első sem. Nem értettem a jelentőségét. Hogy is érthettem volna? Ezt csak azok értik, és érzik, akik maguk is szülők már.

Ádi egy évvel ezelőtt, tegnap ilyenkor még a pocakomban volt, mert nagyon nem akart még kibújni. Rá kellett segíteni, hogy meggondolja magát. :) Magamtól biztos nem erőltettem volna, de bíztam az orvosomban, és a tapasztalatában, aki szerint itt volt az idő. Akárhogy is, 13 óra vajúdás után, este kilenc előtt néhány perccel megérkezett közénk Ádám, akinek a legszebb neve, és a legjobb apukája van a világon. Az én világomban. Nekem ma ők a bolygóim, akik állandóan körülöttem keringenek, vagy épp fordítva lehet? Néha magam sem tudom, hogy is van ez, de az biztos, hogy

ők az én bázisom, a családom, akik nélkül még mindig csak keresném a helyem a nagyvilágban.

Nekik köszönhetem azt, aki és ami ma vagyok. Úgy érzem, megtaláltam a helyem, még ha továbbra is folyton keresem az új kihívásokat, és feszegetem a határaimat. Megtehetem, mert ma már nem vagyok egyedül. Valaki egyszer azt mondta, szokjak hozzá, hogy egyedül vagyok, mert akkor is így van ez, amikor ezren vesznek körül. Tök mindegy hány barátom vagy ismerősöm van, a döntéseimmel mindig egyedül leszek. A felelősség az enyém. Hittem neki. Olyannyira, hogy onnantól kezdve nem is igazán engedtem közel magamhoz senkit. Megtanultam szép nagy falakat húzni, noha már előtte is mestere voltam ennek. Mára viszont rájöttem, hogy tévedett. Nem kell, hogy egyedül legyünk. Nem kell, hogy így legyen.

Másokban bízni, és másokra támaszkodni nem szégyen. Erény.

Kivételes erő kell hozzá, hogy a lényed egy részét megosztva a döntéseidet egy másik emberrel közösen hozd meg. Megosztva így a felelősséget. Hatalmas bátorság és bizalom kell ehhez. Az én életemben legalábbis így van. Mindig is nagyon önálló voltam, akinek voltak elképzelései, tervei, és mindig a saját feje után ment. Ideig-óráig csatlakoztak hozzám társak, de valahogy mindig úgy alakult, hogy közösen nem tudtunk egyről a kettőre jutni. Mintha csak én akartam, mertem volna előre lépni, ők megrekedtek, vagy csak nem álltak még készen. Van, aki máig nem áll készen rá és van, aki azóta szintén beérett a felelősségvállalásra. Akárhogy is, ma már elmondhatom, hogy nem vagyok egyedül. Nem vagyok egyedül, és ez így van jól. Az ember ugyanis társas lény.

Nem volt könnyű, hiszen mindketten megtanultunk egyedül élni, egyedül élvezni az életet. Ketten is tudtuk élvezni, de az még mindig nem lett volna elég ahhoz, amit ma úgy hívunk: család. Ahhoz az 1 + 1 = 2 képletét átalakítva, lényünk egy részét megosztva kellett létrehoznunk az igazi egységet. Közös célokat és közös döntéseket kellett hoznunk, és ezeket a célokat mindketten ugyanannyira kellett akarnunk. Így léphettünk csak egyről a kettőre, így válhattunk lélekben is társakká, szövetségesekké, akik ma már egy egyéves kisfiú szülei.

Portré: Csikós István

Szülőkké váltunk, ami egy életre összeköt minket. Nem a házasság, nem a papír fog minket együtt tartani, hanem az a döntés, hogy vállaltuk, a gyermekünket közösen neveljük fel. És ezért mindent megteszünk, ami csak tőlünk telik. Nem menekülünk el, amikor összecsapnak a fejünk fölött a hullámok, nem a könnyebbik utat választjuk, amikor…

Nem. Erre gondolni sem akarok. Vagyis nem tudok. Mert miközben ezeket a sorokat írom, életem férfija a hátam mögött a barátaival játszik, és épp visítva röhög valamin, amit inkább tudni sem akarok. Így élünk mi. A komoly, néha melankolikus és elmélkedő én, és a laza, a feszültséget játékkal levezető és oldó férjem. Bizonyos dolgokban ég és föld vagyunk, másokban pedig

olyan természetességgel társulunk és lubickolunk egymás energiáiban, hogy el sem tudom képzelni, másképp is lehet.

Ádám pedig kettőnk közös útjának a legnagyobb eredménye, aki ma már elmúlt egy éves. Csodálatos, aktív, egészséges, vicces kis buldózer, aki alig akar aludni, mert mindig hívják az újabb felfedeznivalók. Bírom a srácot, jófej gyerek. Szeretek az anyukája lenni. Szeretek anyuka lenni. Ösztön szerinti anya, aki ma különösen boldog és elégedett.

Tetszett, amit olvastál? Oszd meg másokkal, kattints a KÖVETÉS gombra a jobb felső sarokban, és lájkold a Facebook oldalamat is, hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről!

Számtalanszor hallottam már a „dackorszak” fogalmát más anyukáktól, de valahogy úgy éreztem, velünk ez nem történhet meg. Ádi olyan nyugodt, kiegyensúlyozott baba, a legtöbb helyzetben nem úgy reagál, mint az „átlagos” kisgyermekek. Sokszor mondták idősebbek is: „Én ilyen nyugodt és mosolygós babát még nem láttam!” Aztán egyszer csak váratlanul, a semmiből beköszöntött a dackorszak, ránk vetette magát és nem ereszt a szorításából már több mint egy hónapja.

Fotó: Pexels

Eleinte azt hittem, csak fogzik a gyerek. Láttunk már ilyet: nem eszik, nem alszik rendesen hónapokig, aztán egy nap ott vigyorognak a fogacskák a kicsi szájában. A fogzás viszont általános bágyadtsággal és látható fájdalommal is jár, ami gyógyszerrel orvosolható, ez a helyzet viszont nem akart megszűnni. Tény, hogy valóban mozgolódnak a fogacskák Ádi ínye alatt, de a bágyadtság átmenetinek bizonyult, így más magyarázatot kellett keresnünk. Találtunk is: elválasztódás!

A tartósabb nyűgösködés nagyjából akkor kezdődött, amikor Ádi fogacskáinak a mozgolódása, és ezzel együtt a tiltakozás is a szopizás ellen. Eleinte csak az egyik oldalt utasította el, aztán néhány héttel később már a másikat sem fogadta el. Pokoli érzés volt.

Szinte fizikailag éreztem, ahogy megszűnik az a fajta kapcsolat, ami csak szoptató anya és gyermeke között lehetséges. Az a leírhatatlan, megmagyarázhatatlan kötődés, ami miatt úgy érzed, ti a baba születését követően is egyek vagytok. Bár már két külön testben, de mintha közös lélekből táplálkoznátok.

Amikor a szoptatás megszűnt, úgy éreztem, ketté váltunk. Ezen a ponton lettünk két külön fél, két különálló, szuverén ember, akiknek mostantól meg kell ismerni egymást. Egy lettem a két szülő közül, megszűnt a kivételezett státuszom.

Az elválás mindkettőnket megviselt, így a fogzás után ennek a számlájára írtam Ádi megváltozott viselkedését. Mit csinált? Nem evett, nem aludt, nem játszott, és az egyetlen hely, ahol jól érezte magát anya ölében volt. Vagy apával Bogyó és Babócát nézve, amikor már az apukája is „hazaköltözött” a home office miatt. Erre is volt persze magyarázatunk akkoriban: szeparációs szorongás! Gondoltuk, az elválasztódás miatt kompenzál. Aztán telt, múlt az idő, de a nyűgösködés nem hagyott alább. Figyeltük az időjárást mondván, a tavaszi változékony idő rá is hatással van. Egy nap viszont kifogytunk a magyarázatokból és az ötletekből. Elkezdtem figyelni Ádámot, és próbáltam kielemezni a viselkedését.

Továbbra is tartom magam hozzá, hogy az én fiam nem hisztis. Soha nem láttam hisztit rajta. Ellenben

láttam egy nagyon mélyről jövő, ösztönös tiltakozást nagyjából minden ellen.

Még a legnagyobb éhség közepén is, két kanál bébipapi után is képes volt olyan heves ellenkezést produkálni, hogy csak pislogni tudtam. Azt gondoltam, nem ízlik neki az étel. Van ilyen. Amikor viszont megnyugtatásként leültettem mesét nézni, és közben azért mégiscsak próbálkoztam, szépen lecsúszott az egész adag ugyanabból, amit nem sokkal azelőtt még fintorogva, sírva utasított el. És egyszer csak belém hasított, mit látok Ádámon: ez bizony dac! Ekkor jutott eszembe az is, hogy hányszor hallottam más anyukáktól a dackorszak kifejezést. Megvilágosodtam.

Tetszett, amit olvastál? Oszd meg másokkal, kattints a KÖVETÉS gombra a jobb felső sarokban, és lájkold a Facebook oldalamat is, hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről!

Vannak könnyebb napok, és vannak nehezebbek. A mai épp a nehezebbek közé tartozik. Pontosabban nem csak a mai nap – bár határozottan ez volt a mélypont -, sokkal inkább az elmúlt hónap volt igazi megpróbáltatás. Mit volt? Hiszen még nem ért véget, de nálam már eljött az a pont, amikor panaszkodnom kell. Ki kell írni magamból az elmúlt időszakot, mert úgy érzem szétrobbanok!

Nem is tudom hol kezdjem… Ádinak jön a foga. Ez nem lenne új, hiszen kéthónapos kora óta szinte folyamatosan jön. Viszont amíg az első kettő hónapokon át tartó kibújásáig elég volt fogínygéleket használni, addig tegnap már elküldtem az embert babáknak való láz- és fájdalomcsillapítóért. Noha láza elvileg nincs, a kis fejét mostanában a szokásosnál melegebbnek érezzük, a fájdalma pedig egyértelmű. Lassan egy hónapja alig eszik, és azt a keveset is pár falat után már türelmetlenül, fintorogva, morogva, „hisztizve” erőlteti magába. Azért csak idézőjelesen nevezem hisztinek, mert bár érzetre ugyanaz, és szörnyen ki tudja borítani az embert, valójában ez nem hiszti.

A gyerek láthatóan szenved. Erre koncentrálok akkor, amikor már úgy érzem, nem bírom tovább. Ma sokszor éreztem így…

A reggeli gyógyszer után szerencsére tudott aludni egy nagyobbat, bár az is „csak” másfél óra volt. Nagyon kellett viszont hozzá, hogy úgy ahogy bírjam a délutáni tortúrát. Kettőkor megkapta az újabb adag gyógyszert, de annak már valahogy nem volt olyan áldásos hatása. Onnantól kezdve este hétig – fürdetésig – megállás nélkül nyüsszögött, panaszkodott, veszekedett, kiabált és követelte, hogy ölben legyen. Sehol máshol nem volt jó neki. A közel kilenc kilójával viszont épp elég emelgetni, nemhogy még ölben tartogassuk. Kínomban - az elveimmel szembemenve - ma többször meg is adtam magam a technikának, és leültem a gyerekkel Bogyó és Babócát nézni. Az ölben tartogatáson kívül ez az egyetlen, ami képes ideig-óráig megnyugtatni a legrosszabb napjain is. No meg a Dúdoló, amire már vacsi előtt váltottunk, mert egyszerűen már Babócáékat se bírtuk tovább.

Többesszámban beszélek, mert szerencsére nem vagyok egyedül ezeken a napokon. Szerencse a szerencsétlenségben, hiszen a koronavírus miatt most a férjem is home office-ban dolgozik. Persze napközben igyekszem nem támaszkodni rá, mivel munkaidőben van, de tény, hogy így is hatalmas segítség ő nekem. Például egyáltalán nem kell foglalkoznom a bevásárlással, mert ő majdnem minden nap korán reggel nyitásra odamegy a bolthoz, és megveszi, amire szükségünk van, no és ami kapható.

Visszatérve a férjemre, délutántól már közösen küzdünk Ádival, felváltva próbáljuk nyugtatgatni, lekötni, terelni a figyelmét, miközben a háztartással is foglalkozni kell. Ma például kivételesen apa főzött és anya fürdetett, ami önmagában segítség. Máshogy egyszerűen nem bírnám. Persze a mosogatás így is az enyém, de esküszöm ma már az is felüdülés volt a folyamatos nyüsszögés után. Ilyen időszakokban igen gyakran emlékeztetem magam arra, hogy Ádi alapból milyen nyugodt baba, milyen óriási szerencsénk van vele, és hogy biztosan nem jókedvéből megy az agyunkra.

Igyekszem tudatosítani, hogy ő most rosszul érzi magát. Szenved. Nem minket akar bántani. Nem akarja megnehezíteni az életünket. Neki most rossz. Nagyon rossz. Ezzel együtt viszont nekünk is az.

Összezárva hármasban a majdnem karantén idején, ráadásul mára a hó is lehullott. Nekem pedig állatira fáj a gyomrom. Talán a múlt heti tészta- és lisztes-cukros sütizabálás az oka, talán a stressz, ami hajlamos a gyomromra menni, talán csak átérzem a gyermek fájdalmát… mindegy is. A lényeg, hogy ma még ez is rátett egy lapáttal a közérzetemre. Mégis, én még mindig elmondhatom, hogy szerencsés vagyok.

Na, nem „úgy”, csak a koronavírussal kapcsolatos aggodalom olyan laposkúszással érkezett meg a mindennapjainkba, hogy azt vettem észre, lassan minden döntésünket, tettünket ez befolyásol. Sőt, a gondolatainkat is megfertőzte! Talán ez a legrosszabb, legalábbis nekem. Olyan ember vagyok, akinek fontos a szabadsága, és hogy félelem nélkül tehesse, amit szeret. Na ez most nem lehetséges. És ez dühít. Felkorbácsolja az érzéseimet, kiborulok, kétségbe esek, és teljesen összezavarodok, mit és hogyan lehetne, vagy kellene tenni. Ma jutottam el oda, hogy ebből elég. ELÉG!!!

Ugyanazt érzem, mint mikor Ádámra várva bújtam az internetet, a magazinokat.

A soha fel nem tett kérdéseimre is válaszokat találtam, és mire ő megérkezett, pontosan tudtam, mikor mit KELL csinálnom. Aha, csak valahogy mégsem működött a dolog. Talán emlékeztek (ITT írtam erről), ez az érzés hozta létre az Ösztön Szerinti Anya blogot, mert kénytelen voltam visszatalálni az ösztöneimhez, hogy ne érezzem teljesen hülyének magam, amiért a jól szájbarágott elvek nálunk valahogy mégsem működnek. Most is azt érzem, túl sok az infó, és kevés az igazság. Persze, hogy valójában mit gondolok a média és az igazság összefüggéseiről, azt most hagyjuk, de azért féligazságokkal talán már tudnék kezdeni valamit.

Fotó: Canva Elements Team

Most viszont ott tartok, hogy még egy sétára is rettegve indulok el, holott a józan eszem azt súgja, az égvilágon semmi bajunk nem történne, ha nekilódulnánk Ádámmal és szívnánk egy kis friss levegőt. Elkerülve a zárt tereket, keresve valami parkos, zöld helyet, ami a lelkemet is melengeti, és élvezni, ahogy a természet teszi a dolgát: feltölti energiával a testem és a lelkem. Nyilván ide is vinném magammal a kézfertőtlenítőt, hogy ha akár Ádi, akár én véééletlenül is hozzáérnénk bármihez, ami gyanúra adna okot, vagy tüsszentenék egyet, fertőtleníthessek biztos ami biztos alapon. Mert tüsszenteni fogok, az biztos. Ugyanis allergiás vagyok, és február végétől általában nálam megjelenik a tüsszögés, szemviszketés, orrdugulás stb.

Ehelyett mit csinálok?

Nem indulok el, csak azon agyalok, mi lenne, ha… Vajon mivel teszek jót vagy rosszat? Annyira belénk sulykolták a #maradjotthon-t, hogy tényleg elhiszem, valami rosszat teszek, ha akár csak egy rövid sétára is elindulok. Pedig valójában úgy gondolom, az ésszerűség teljes hiányát mutatja ez a hozzáállás. A napsütés, a friss levegő jótékony hatásaiban ugyanis jobban hiszek, mint a négy fal közötti bezártságban. Épp az immunrendszerünket kellene erősíteni, ehelyett a jó öreg D-vitamint is inkább üvegcséből mérjük, mint hogy kimennénk a napra. Értem én, hogy kerüljük el a tömeget – a tömegközlekedést, a nagyrendezvényeket, a zárt tereket stb. -, de a teljes elszigeteltség – hacsak nem ténylegesen indokolt – talán mégiscsak túlzás. Ezt akarom hinni. Mert ami ettől eltér, az megijeszt. Mint egy rossz katasztrófafilm, amiről soha nem gondoltuk volna, hogy velünk is megtörténhet. Most meg itt van a nyakunkon.

Karanténok, határlezárások, maszkos emberek és ki tudja, mi jön még.

Én nem tudom, és ez őszintén megmondom, komolyan megijeszt. Szinte már félek. És ezt a média érte el, beleértve a közösségi médiát is. Vannak a pánikkeltől, vannak a mindent ellazázók, elröhögők, és vannak az okoskodók. Akik híreket, álhíreket, mémeket és összeesküvés elméleteket osztanak meg a témával kapcsolatban, hogy felnyissák embertársaik szemét. Hogy ezek közül mi az igazság? Senki nem tudja. Akik pedig tudják, azok nyilván nem beszélnek. Én meg félek, és ezt utálom. Úgyhogy azt hiszem,

ahogy anno Ádi érkezésekor is elzártam a médiacsapot, úgy most is azt fogom tenni.

Reggel és este megnézem a főbb híreket, hogy képben maradjak, napközben meg hanyagolom a média minden formáját, hogy a félelmeimet elengedve az ösztöneimre, és persze a józan eszemre hallgathassak. Ezt tanácsolom nektek is!

Tetszett, amit olvastál? Oszd meg másokkal, kattints a KÖVETÉS gombra a jobb felső sarokban, és lájkold a Facebook oldalamat is, hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről!