Vannak könnyebb napok, és vannak nehezebbek. A mai épp a nehezebbek közé tartozik. Pontosabban nem csak a mai nap – bár határozottan ez volt a mélypont -, sokkal inkább az elmúlt hónap volt igazi megpróbáltatás. Mit volt? Hiszen még nem ért véget, de nálam már eljött az a pont, amikor panaszkodnom kell. Ki kell írni magamból az elmúlt időszakot, mert úgy érzem szétrobbanok!
Nem is tudom hol kezdjem… Ádinak jön a foga. Ez nem lenne új, hiszen kéthónapos kora óta szinte folyamatosan jön. Viszont amíg az első kettő hónapokon át tartó kibújásáig elég volt fogínygéleket használni, addig tegnap már elküldtem az embert babáknak való láz- és fájdalomcsillapítóért. Noha láza elvileg nincs, a kis fejét mostanában a szokásosnál melegebbnek érezzük, a fájdalma pedig egyértelmű. Lassan egy hónapja alig eszik, és azt a keveset is pár falat után már türelmetlenül, fintorogva, morogva, „hisztizve” erőlteti magába. Azért csak idézőjelesen nevezem hisztinek, mert bár érzetre ugyanaz, és szörnyen ki tudja borítani az embert, valójában ez nem hiszti.
A gyerek láthatóan szenved. Erre koncentrálok akkor, amikor már úgy érzem, nem bírom tovább. Ma sokszor éreztem így…
A reggeli gyógyszer után szerencsére tudott aludni egy nagyobbat, bár az is „csak” másfél óra volt. Nagyon kellett viszont hozzá, hogy úgy ahogy bírjam a délutáni tortúrát. Kettőkor megkapta az újabb adag gyógyszert, de annak már valahogy nem volt olyan áldásos hatása. Onnantól kezdve este hétig – fürdetésig – megállás nélkül nyüsszögött, panaszkodott, veszekedett, kiabált és követelte, hogy ölben legyen. Sehol máshol nem volt jó neki. A közel kilenc kilójával viszont épp elég emelgetni, nemhogy még ölben tartogassuk. Kínomban - az elveimmel szembemenve - ma többször meg is adtam magam a technikának, és leültem a gyerekkel Bogyó és Babócát nézni. Az ölben tartogatáson kívül ez az egyetlen, ami képes ideig-óráig megnyugtatni a legrosszabb napjain is. No meg a Dúdoló, amire már vacsi előtt váltottunk, mert egyszerűen már Babócáékat se bírtuk tovább.
Többesszámban beszélek, mert szerencsére nem vagyok egyedül ezeken a napokon. Szerencse a szerencsétlenségben, hiszen a koronavírus miatt most a férjem is home office-ban dolgozik. Persze napközben igyekszem nem támaszkodni rá, mivel munkaidőben van, de tény, hogy így is hatalmas segítség ő nekem. Például egyáltalán nem kell foglalkoznom a bevásárlással, mert ő majdnem minden nap korán reggel nyitásra odamegy a bolthoz, és megveszi, amire szükségünk van, no és ami kapható.
Nem raktározunk, nem halmozunk fel dolgokat, de a kijárások számát csökkentendő szinte mindenből 1-2 darabbal többet veszünk a szokásosnál. A nagybevásárlást pedig ezúttal is a házhoszállításra bízzuk remélve, hogy nagyjából mindent kapunk majd, amit megrendeltünk.
Visszatérve a férjemre, délutántól már közösen küzdünk Ádival, felváltva próbáljuk nyugtatgatni, lekötni, terelni a figyelmét, miközben a háztartással is foglalkozni kell. Ma például kivételesen apa főzött és anya fürdetett, ami önmagában segítség. Máshogy egyszerűen nem bírnám. Persze a mosogatás így is az enyém, de esküszöm ma már az is felüdülés volt a folyamatos nyüsszögés után. Ilyen időszakokban igen gyakran emlékeztetem magam arra, hogy Ádi alapból milyen nyugodt baba, milyen óriási szerencsénk van vele, és hogy biztosan nem jókedvéből megy az agyunkra.
Igyekszem tudatosítani, hogy ő most rosszul érzi magát. Szenved. Nem minket akar bántani. Nem akarja megnehezíteni az életünket. Neki most rossz. Nagyon rossz. Ezzel együtt viszont nekünk is az.
Összezárva hármasban a majdnem karantén idején, ráadásul mára a hó is lehullott. Nekem pedig állatira fáj a gyomrom. Talán a múlt heti tészta- és lisztes-cukros sütizabálás az oka, talán a stressz, ami hajlamos a gyomromra menni, talán csak átérzem a gyermek fájdalmát… mindegy is. A lényeg, hogy ma még ez is rátett egy lapáttal a közérzetemre. Mégis, én még mindig elmondhatom, hogy szerencsés vagyok.
Szerencsés vagyok, mert egy áldott jó gyermekem van, aki mostanában épp csak rossz passzban van. Szerencsés vagyok, mert a gondjaimmal nem vagyok egyedül. Szerencsés vagyok, mert olyan emberekkel vagyok összezárva, akiket nagyon szeretek. Nem megszokásból vagy kényelemből, esetleg anyagi kötöttségek miatt vagyok a férjemmel, hanem mert szeretem. A gyermekünk nem a problémák megoldására érkezett hozzánk, hanem azért, mert vele teljes az életünk. Még a nehezebb napokon is őszinte szeretettel nézünk egymás szemébe, és
még ha estére néha kell is egy kis tér, megnyugtat a tudat, hogy a nap végén a takaró alatt átdughatom a tappancsaimat „ellopni a melegét”.
