Mit is mondhatnék…? Egy éves lett a srác. Amikor még nem volt gyermekem, nem igazán hozott lázba mások kicsinyeinek születésnapja. Az első sem. Nem értettem a jelentőségét. Hogy is érthettem volna? Ezt csak azok értik, és érzik, akik maguk is szülők már.
Ádi egy évvel ezelőtt, tegnap ilyenkor még a pocakomban volt, mert nagyon nem akart még kibújni. Rá kellett segíteni, hogy meggondolja magát. :) Magamtól biztos nem erőltettem volna, de bíztam az orvosomban, és a tapasztalatában, aki szerint itt volt az idő. Akárhogy is, 13 óra vajúdás után, este kilenc előtt néhány perccel megérkezett közénk Ádám, akinek a legszebb neve, és a legjobb apukája van a világon. Az én világomban. Nekem ma ők a bolygóim, akik állandóan körülöttem keringenek, vagy épp fordítva lehet? Néha magam sem tudom, hogy is van ez, de az biztos, hogy
ők az én bázisom, a családom, akik nélkül még mindig csak keresném a helyem a nagyvilágban.
Nekik köszönhetem azt, aki és ami ma vagyok. Úgy érzem, megtaláltam a helyem, még ha továbbra is folyton keresem az új kihívásokat, és feszegetem a határaimat. Megtehetem, mert ma már nem vagyok egyedül. Valaki egyszer azt mondta, szokjak hozzá, hogy egyedül vagyok, mert akkor is így van ez, amikor ezren vesznek körül. Tök mindegy hány barátom vagy ismerősöm van, a döntéseimmel mindig egyedül leszek. A felelősség az enyém. Hittem neki. Olyannyira, hogy onnantól kezdve nem is igazán engedtem közel magamhoz senkit. Megtanultam szép nagy falakat húzni, noha már előtte is mestere voltam ennek. Mára viszont rájöttem, hogy tévedett. Nem kell, hogy egyedül legyünk. Nem kell, hogy így legyen.
Másokban bízni, és másokra támaszkodni nem szégyen. Erény.
Kivételes erő kell hozzá, hogy a lényed egy részét megosztva a döntéseidet egy másik emberrel közösen hozd meg. Megosztva így a felelősséget. Hatalmas bátorság és bizalom kell ehhez. Az én életemben legalábbis így van. Mindig is nagyon önálló voltam, akinek voltak elképzelései, tervei, és mindig a saját feje után ment. Ideig-óráig csatlakoztak hozzám társak, de valahogy mindig úgy alakult, hogy közösen nem tudtunk egyről a kettőre jutni. Mintha csak én akartam, mertem volna előre lépni, ők megrekedtek, vagy csak nem álltak még készen. Van, aki máig nem áll készen rá és van, aki azóta szintén beérett a felelősségvállalásra. Akárhogy is, ma már elmondhatom, hogy nem vagyok egyedül. Nem vagyok egyedül, és ez így van jól. Az ember ugyanis társas lény.
Felhúzhatunk magunk köré falakat, ami megvéd minket a csalódásoktól, a másvalakivel közösen hozott döntés súlyától és felelősségétől, de meg is foszt minket az igazi szeretettől. Attól a szeretettől, amit kizárólag az olyan egység által élhetünk át, amikor az 1 + 1 = 1. Aki ezt nem érti, az még nem elég érett a szülővé válással együtt járó felelősségvállalásra. Én megértem rá. Ahogy a párom is. Persze nem voltunk még készek rá, amikor találkoztunk. Együtt döntöttük le a falainkat, napról-napra, hónapról hónapra szedegetve a hosszú évek alatt felhalmozott téglákat és köveket. Ő az enyémekkel küzdött, én az övéivel.
Nem volt könnyű, hiszen mindketten megtanultunk egyedül élni, egyedül élvezni az életet. Ketten is tudtuk élvezni, de az még mindig nem lett volna elég ahhoz, amit ma úgy hívunk: család. Ahhoz az 1 + 1 = 2 képletét átalakítva, lényünk egy részét megosztva kellett létrehoznunk az igazi egységet. Közös célokat és közös döntéseket kellett hoznunk, és ezeket a célokat mindketten ugyanannyira kellett akarnunk. Így léphettünk csak egyről a kettőre, így válhattunk lélekben is társakká, szövetségesekké, akik ma már egy egyéves kisfiú szülei.
Portré: Csikós István
Szülőkké váltunk, ami egy életre összeköt minket. Nem a házasság, nem a papír fog minket együtt tartani, hanem az a döntés, hogy vállaltuk, a gyermekünket közösen neveljük fel. És ezért mindent megteszünk, ami csak tőlünk telik. Nem menekülünk el, amikor összecsapnak a fejünk fölött a hullámok, nem a könnyebbik utat választjuk, amikor…
Nem. Erre gondolni sem akarok. Vagyis nem tudok. Mert miközben ezeket a sorokat írom, életem férfija a hátam mögött a barátaival játszik, és épp visítva röhög valamin, amit inkább tudni sem akarok. Így élünk mi. A komoly, néha melankolikus és elmélkedő én, és a laza, a feszültséget játékkal levezető és oldó férjem. Bizonyos dolgokban ég és föld vagyunk, másokban pedig
olyan természetességgel társulunk és lubickolunk egymás energiáiban, hogy el sem tudom képzelni, másképp is lehet.
Ádám pedig kettőnk közös útjának a legnagyobb eredménye, aki ma már elmúlt egy éves. Csodálatos, aktív, egészséges, vicces kis buldózer, aki alig akar aludni, mert mindig hívják az újabb felfedeznivalók. Bírom a srácot, jófej gyerek. Szeretek az anyukája lenni. Szeretek anyuka lenni. Ösztön szerinti anya, aki ma különösen boldog és elégedett.
Tetszett, amit olvastál? Oszd meg másokkal, kattints a KÖVETÉS gombra a jobb felső sarokban, és lájkold a Facebook oldalamat is, hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről!
