Mostanában sokszor panaszkodtam arra, hogy fáradt vagyok, de néha kifejezetten rádöbbenek, mennyire. Így esett tegnap este is, amikor egy jó kis csajos/anyukás délután után lepasszoltam páromnak a gyereket, és hullafáradtam rogytam össze a kanapén. Két óra múlva arra ébredtem, hogy a lakásban síri csend honol, Ádám a szobájában alszik, apuka pedig élvezi, amit mostanában ritkán tehet meg: játszik a gép előtt ülve. Odamentem, a vállára borultam és pityeregve fellélegeztem…

Ilyet csak azon szerencsések tehetnek meg, akiknek van párjuk, akire rábízhatják a kicsit, ha összedől a világ. A kialvatlanság pokoli. Őszintén nem tudom, hogy csinálják azok az anyukák, akik száz százalékig magukra vannak utalva. A teljes felelősség terhe az ő vállukat nyomja 0-24-ben, és

az éjszakai ébrenlétek után sem mondhatják senkinek azt: „Vedd most át, kérlek!”.

Az előző bejegyzésem alapján úgy tűnhetett, eléggé félrenyúltam a választás során, és én bizony egy mihaszna férfivel vállaltam gyereket. A közösségi oldalamon való kommentáradatból is nagyjából ez derült ki. Pedig korántsincs így, és ez tegnap este IS bebizonyosodott. Tény, hogy az emberem nem áll a helyzet magaslatán, amikor házimunkáról van szó, de Ádám körül egyre aktívabb és egyre jobban tudja, mit csinál. Egyre jobban, hiszen ahogy arról korábban ITT és ITT is írtam, a férfiaknak nincs lehetőségük reggeltől estig gyakorolni a gyermekeik ellátását, a velük való foglalkozást, így ők csak esténként és hétvégenként juthatnak el oda, amikor egyébként azt a kis szabadidejüket a barátokkal és egyéb programokkal is meg „kell” osztani.

Tegnap először pedig rádöbbentem, hogy

életem férfija csak akkor tűnik elveszettnek, amikor ezerrel pörgök körülötte.

Ilyenkor ha átadom neki Ádámot, általában megkérdezi, mit csináljon vele, vagy mit hol talál… Bezzeg amikor magatehetetlenül dőlök el a kanapén, és semmi nem érdekel, csak hogy aludhassak kicsit, ösztönösen tudja, mire van szüksége a legkisebb kismanónak. Felismerve, hogy magára maradt, ragyogóan megoldja a feladatot. Tegnap például viszonylag hamar elaltatta Ádámot, és engem is hagyott aludni, miközben ő is azt tehette, amit ritkán csinál: pihenhetett.

Két óra múlva tértem magamhoz, de fogalmam sem volt róla, hogy ennyi idő eltelt már. A gyermek még mindig aludt. Én meg csak odamentem az apukájához, a vállára hajtottam a fejem és halkan pityeregni kezdtem. „Baj van?” – kérdezte, mire én csak annyit feleltem: „Fáradt vagyok”, és maradtam még picit. Aztán az ölébe vett, mint egy gyermeket, megvigasztalt, majd beparancsolt a kádba. Jó negyven perc ázás után kászálódtam ki, és Ádám még mindig aludt. Egyikünk sem értette, mi lelte a kicsit, de nyilván a hetek óta tartó, és a napokban igen intenzív fogzás készíti ki. Szegénykém most aludt végre, köszönhetően talán az új fogínygélnek, ami épp tesztelés alatt van, és annak, hogy az ultrafáradt és ultranyűgös anyukája helyett a szintén fáradt, de jóval nyugodtabb apukája ölébe került.

Én megtehetem, hogy átadom. Sajnos nem mindenki ilyen szerencsés. Vannak egyedülálló anyukák, akik ilyen vagy olyan okból, de mindig vagy majdnem mindig magukra vannak utalva. Elképzelni sem tudom, hogy csinálják, hogy ne őrüljenek bele a nyomásba, a stresszbe. Mert

az anyaság bizony stresszes, bár egy mosoly, egy kacaj a szemünk fényétől mindig megadja azt a feloldozást, ami átsegít a nehezén.

Vannak anyák, akiknek „csak” ennyi jut. Ők a szememben igazi hősnők, mert amikor én már feladom és átadom az embernek a gyermeket, ők akkor is helytállnak: sétálnak az egyre nehezebb babával; leteszik, fölveszik újra és újra; felkelnek éjszaka, keveset alszanak és még így is képesek biztonságban nevelni a kisdedet. Hogyan képesek erre? Soha nem akarom megtudni. Örülök, és hálás vagyok azért, hogy nem kell tudnom ezt. Azzal együtt, hogy felnézek rátok, egyedülálló anyukák!

Tetszett, amit olvastál? Kövesd Te is a Facebook oldalamat, hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről!