Tegnap este lelkesen püföltem a billentyűzetet, miközben meséltem egyszem gyermekem/gyermekünk apukájának, hogy milyen sokat haladtam a bloggal. Időnként mögém állt, belelesett a szerkesztő felületbe, ahogy Ádámmal a karján fel-alá sétált. Majd egyszer csak kitört belőle, hogy "Azt  ugye tudod, hogy ezt nem egyedül éled!".

Egy pillanatra lefagytam. Vissza is kérdeztem, hogy ezt mire mondta, hogy érti. Szerinte tudom én azt. Nem így volt. Őszintén nem értettem, hogy a fenébe juthatott olyan eszébe, hogy ebben az egészben én csak egyedül vagyok, vagyis kettesben a gyerekkel. Kértem, hogy magyarázza el. Megkérdezte, vajon róla is írok-e a blogban, és kiderült, hogy úgy érzi, kiszorul ebből az egész gyereknevelés dologból. Sokkolt. Ezért elmagyaráztam neki, hogy az oldal, és amiről írok, annak valóban a gyökere az, én hogyan élem meg az anyaságot. Mindeközben persze óhatatlanul belecsempészek itt-ott egy-egy mondatot Róla is, hiszen ő az az ember, az egyetlen ember, aki szeret annyira, és volt olyan bátor, hogy gyermeket vállaljon velem. Nélküle ez az egész, a családunk nem létezne. Írok róla. Szeretem.

Ő a gyermekem apukája, aki nap mint nap tanulja a szerepét, hiszen neki nem volt 9 hónapja felkészülni, ő addig szinte csak kívülállóként szemlélte az eseményeket. Én már az első orvosi vizsgálat előtt tudtam, hogy várandós vagyok, még ha féltem is bevallani neki is, magamnak is, az előzmények tükrében... Ő aznap lett apa, amikor Ádám megszületett. Kézbe fogta, magába szívta az illatát, és az az arc... Felejthetetlen. Öröm, büszkeség, meghatódottság és valami földön túli béke és izgalom egyszerre.

Végig ott volt velem a vajúdás és a szülés alatt, mindenben segített, amiben csak tudott. Szörnyen megviselte, hogy nem tehet többet annál, hogy simogat, fogja a kezem, segít felállni, sétálni vagy épp tartja a hányós tálat. Ez nekem a legtöbb volt, amit csak férfitól remélhetek, kaphatok, Ő viszont még ennél is többet tett volna. A köldökzsinór elvágásával a kicsi a testemből a nagyvilágba költözött, és az anyukája mellett elkezdődött a kapcsolata az apukájával is. Eddig csak egy távoli dörmögő hangot hallhatott odakintről beszűrődve, most pedig már láthatja, érezheti, érintheti is. Az ő kapcsolatuk tehát csak most kezdődött, és az első közösen eltöltött hét után máris különváltak, ismét. Apuka visszament dolgozni...

Ezzel a gyermekneveléssel járó terhek nagy része valóban az én nyakamba szakadt. Nekem kellett megküzdenem azzal, hogy egyedül vagyok itthon, nincs segítségem. Nem tudom kinek átadni, ha üvölt és mondjuk tápszert kell készítenem neki. Nekem kellett kitalálni, épp miért sír, amikor elvileg minden rendben van körülötte. Megtanultam ezt egyszer, kétszer, aztán napról napra más miatt volt nyűgös, amit szintén értelmeznem kellett.Vitathatatlan, ezzel egyedül voltam. Aztán esténként Ő hazajött, és elkezdte gyakorolni, ami nekem már rutinszerűen ment. Meg kellett tanítanom neki, mi mért van, és hogyan kezelhető. Ez a napi munka után nagyon fárasztotta, és fárasztja. Megértem. Én "csak" anyaként funkcionálok, erre az egy dologra kell koncentrálnom, míg neki munkavállalóként is helyt kell állnia, miközben nyomasztja a teher, hogy anyagilag hamarosan egyedüli családfenntartó lesz. Az elején azt hiszem nehezen tudta élvezni a dolgot, de az egyre szaporodó mosolyokkal, és csökkenő éjszakai kálváriákkal egyre inkább belejött. Mára ki tudja élvezni a gyermekkel töltött minden percet, és az Ádám körüli teendőket is egyre ösztönösebben felismeri. És mindennél jobban szereti. Én pedig Őt. Őket.