Tegnap este a párom délután öt helyett csak este kilenc után esett haza - tanulni ment, hogy jobb legyen a szakmájában. A hosszú nap a kicsivel kettesben ismét rádöbbentett, milyen nagy szükségünk van az apukákra. Akkor is, ha épp fel sem tűnik, mert még többet várnánk tőlük, rengeteg terhet vesznek le a vállunkról. Gyakran szó szerint is.

A kisfiam két és fél hónapos, és több mint öt kiló. Nem volt három, amikor megszületett, így nagyon megérzem a gyors gyarapodást – hamarosan megduplázza a születési súlyát. A távol élő nagyszülők miatt egyelőre nem sok külső segítségünk van, így az esetek többségében Ádámmal kettesben töltjük a napot, és alig várjuk az öt órát, hogy apuka hazaessen és kicsit végre együtt legyünk. Na jó, leginkább én várom. Ilyenkor van az, hogy átadhatom az ölébe, így az én hátam pihenhet kicsit, és ilyenkor van az is, hogy hármasban sétálni mehetünk. Bevallom, nekem az a nap fénypontja, mert olyankor kiszabadulok kicsit a bezártságból. Félreértés ne essék, nem a gyerek a „börtönöm” oka, sokkal inkább a két emelet, amit lift nélkül a fájó hátammal csak akkor teszek meg gyermekkel és babakocsival felmálházva, ha például orvoshoz vagy védőnőhöz megyünk. Szóval, amikor végre megjön Apu, akkor boldogság van.

Hatalmas kincs nekem Ő, még ha a legtöbbször azzal nyomasztom is, hogy mi mindenben segíthetne még. Azt szerintem csak a napjukat egyedül töltő anyukák tudják, milyen áldás, ha valaki odaviszi szoptatáshoz az elfelejtett vizet, vagy textilpelust, elkészíti a kávét, vagy leszalad reggeliért. Ezeknek persze gyerek nélkül is evidensnek kellene lenni, de én például nem voltam az a fajta, aki elvárt volna ilyenfajta kényeztetést. Sőt! Úgy éreztem, ugráltatom, ha kértem egy pohár innivalót, vagy neadj’ Isten rámutattam, hogy ő is elmosogathatna néha. Ez már a terhességem alatt is óriásit változott, hiszen a hátamra nehezedő, egyre növekvő nyomás miatt egyre kevesebb házimunkát tudtam elvégezni. A „szaladó” lakás nyomasztott, megkérni viszont az emberemet, hogy segítsen, rendkívül frusztráló volt. Megalázónak éreztem, hogy segítséget kérek. A fájdalom viszont nagy úr volt.

Nem mondom, hogy könnyen ment az átállás, mert én nehezen kértem, a párom pedig nehezen alkalmazkodott a növekvő elvárásokhoz.

Hiába tudtuk mindketten, hogy a munkamegosztás lenne a természetes, kicsit olyan volt, mintha meg akarnám változtatni azt, akibe beleszerettem. Márpedig ettől mindig is kivert a víz.

Ezzel együtt kénytelenek voltunk csiszolódni, hiszen a pocakom egyre nőtt, majd egyszer csak kibújt belőle egy magatehetetlen, kiszolgáltatott kis lény, akit magunkat nem kímélve, erőn felül kellett, és kell ellátni. Erre a feladatra az anyáknak van idejük felkészülni, már a várandósság alatt szokják a hátfájást, a kialvatlanságot, de az apukák csak a gyermek születésekor szembesülnek azzal a nyomással, amit a szülővé válás jelent.

Szinte még fel sem ocsúdtak a szülésélményből – szerencsére egyre több apuka vállalja be az apás szülést -, és máris otthon találják magukat egy hol üvöltő, hol gyámoltalanul szuszogó újszülöttel, akivel általában alig egy hetet tudnak csak együtt tölteni, és máris vissza kell menniük dolgozni. Ez az elválás mindenkit megvisel. Anyu újra „egyedül” marad a kisbabával, apu pedig esti és hétvégi apukává válik. Ezzel együtt leírhatatlan az a segítség, amit a hazaérkezésüket követő órákban nyújthatnak.

Eleinte baba és mama az evés-alvás körforgásában létezik, ezért ilyenkor a legtöbb amit tehet apuka, hogy „kiszolgálja” anyukát. Csúnya szó ez, és valóban:

az apukák tényleg úgy érezhetik, mintha csak kiszolgáló személyzetei lennének az alakuló családnak.

Kapcsolatot kialakítani a pihegő újszülöttel még nem tudnak, hiszen a csöpp még nem mosolyog, szinte nem is reagál semmire, csak a mell érintésére. Szerencsére nálunk ez az időszak rövid ideig tartott, Ádám igen hamar mosolyogni kezdett, majd gőgicsélni, így nagyon sokat tudunk poénkodni vele, például, amikor kisnadrágból csinálunk sapkát neki, és ő lesz a „gatya-szörny”, vagy épp vicces cumikat adunk a szájába. Szükség van ezekre a szórakoztató pillanatokra, amiket Ádi apukája hoz a világunkba, különben igen hamar belefásulnánk a mindennapos, evés-bukás-alvás-bukás-peluscsere kombinációiból álló mókuskerékbe.

Emellett apa az, aki megtanult gondoskodni anyáról is. Észreveszi, ha elfogyott a reggelim és leszalad a boltba, minden reggel friss kávét főz és kakaót készít nekem, hogy félkómásan etetve gyorsan helyére kerüljön a leeső vércukrom, és ő az, aki a munkából hazafelé egyre gyakrabban lep meg valamilyen aprósággal, ami új életet lehel belém az egész napos babafenék ringatás után.