Tegnap épp útban voltunk rágócumit venni a gyermeknek (ennek szükségességéről itt olvashatsz bővebben), amikor váratlanul üzenetet kaptam az egyik kedves olvasómtól. Amellett, hogy felismerte a saját helyzetüket is a történetemben azt írta, azért is örül a bejegyzésemnek, mert rájött, hogy nem ő „a világ lúzere, hanem másnál is van hasonló tapasztalat”. Ez elgondolkodtatott.

Miért érezzük magunkat lúzernek, vesztesnek, amikor mindent megteszünk a gyermekünkért, és valami mégsem stimmel…?

A válasz egyszerű, és sokat emlegetett: önbizalomhiány.

A „csajos” beszélgetésekből előbb-utóbb mindig az derül ki, hogy tele vagyunk önbizalomhiánnyal, frusztrációval, ami hol a párkapcsolatban, hol a munkahelyen, hol a gyereknevelés terén nyilvánul meg, de akad, hogy az életünk minden területén felüti a fejét. Ennek miértjeiről talán később írok bővebben, most legyen elég annyi, hogy a várandóssággal és gyermekneveléssel kapcsolatos tanácsadások alkalmával sem könnyítik meg a dolgunk.

Szinte mindig, mindenhol kőbe vésett „szabályokkal” találkozunk, amiket ha nem tartunk be, egy életre megkárosítjuk a gyerekünket. Pedig

a nagy igazság az, hogy nincs igazság!

Nincs minden esetben, minden anyára és minden gyermekre egyöntetűen alkalmazható jótanács, vagy szabály. Minden anya, minden baba, minden test és szervezet más. Ahogy ugyanazon anyának lehet két vagy három teljesen különböző terhessége, úgy a szoptatás vagy a gyereknevelés területén is más-más eszközökre lehet szükség a sikerhez. Ehhez képest már a kezdetektől „szabályokkal” terhelnek minket.

A kórházban a gyermek születését követően azt tanácsolták, minél gyakrabban legyen mellen a babám, hogy beinduljon a tejtermelés. Órákon keresztül próbálkoztam a nyűgös, feszengő, majd egyre türelmetlenebb újszülöttel, mire teljesen kimerültem, elfáradtam, a picur meg csak üvöltött és üvöltött. Nem volt mit tenni, hajnal fél háromkor sírva kértem segítséget a csecsemős nővérektől, akik egyszerűen átvették tőlem, engem pedig aludni küldtek mondván: „Anyuka menjen aludni, alig áll a lábán”. Vitathatatlan. Így volt.

Másnap reggel hattól ismét elindult a véget nem érő próbálkozás, kisebb-nagyobb sikerekkel. Addigra viszont a mellem kiázott, kirepedt, és bimbóvédővel tudtam csak szoptatni, de akkor is a kínok kínját éltem át a fájdalomtól. Aztán vizitkor másik csecsemős nővér jött, mint korábban, akivel egyeztetve a helyzetet szinte kioktatott, hogy NEM SZABAD órákon át cicin tartani a gyereket, mert a fent leírtak történnek majd. Maximum húsz perc az egyik oldalon, húsz a másikon, ha nem sikerült eleget szopiznia a babának, kaphat egy kis vizet, ha az sem segít, tápszert kell adni neki. Mert a baba bizony éhes, és az első napokban nem biztos, hogy elegendő előtej termelődik. A tanácsot megfogadtam, hasznosnak is bizonyult, ellenben teljesen kikészültem, hogy lehet ennyire ellentétes javaslata két elvileg ugyanolyan képzett szakembernek.

Aztán persze még mindig ott az iszsz alaptézise: a gyermek annyiszor kerüljön mellre, ahányszor csak kéri. Az újdonsült anyuka meg ott áll a káosz közepén, próbálja kitalálni merre menjen, mit csináljon, és tényleg lúzernek érzi magát. Mert ezt éreztetik vele. Letolják lépten-nyomon, miért ezt csinálja, miért nem azt, aztán ha sírva kifakad a számonkérés hallatán, és elmondja, hogy „azért, mert ezt meg azt mondták, és minden alkalommal mást tanácsolnak, és ezt lehetetlen követni”, csak pislognak.

Idő kell hozzá, hogy az ember rájöjjön:

az egyetlen szabály, hogy nincs szabály!

A gyermeknek egy anyja és egy apja van, és náluk jobban senki nem tudja, mi jó a babának! Ezt hinni, sőt tudni kell, és a hallott, olvasott információkat alaposan megszűrve, a gyermekünk jelzéseit a középpontba helyezve kell meghozni a döntéseinket. Bízva önmagunkban, tudva, hogy a gyermeknevelés kapcsán átélt örömeinkkel és nehézségeinkkel nem vagyunk egyedül!

Ha tetszett, amit olvastál, nyomj egy lájkot a lap tetején és kövesd a Facebook-oldalamat is, hogy első kézből értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!