Adott a gyermek, aki mostanában minden eddiginél nyűgösebb. Szinte szünet nélkül kiabálja a mára szitokszóként számontartott „leeeee”-t, ami eleinte azt jelentette: „Éhes vagyok”, most pedig egyre inkább azt: „Ölbe akarok menni!”. Az észérvek kezdetben azt diktálták, tartsak ki, és ha valóban éhes, próbáljam etetni, ha pedig nem, akkor inkább próbáljam lekötni a figyelmét addig, míg jogos lesz a „le”, azaz tényleg éhes lesz. Közben egyre jobban mellőzte a jobb oldalamat szopizáskor, és akárhogy kerestem az okát, nem leltem. Az ösztöneim viszont egyre jobban azt súgták, talán elkezdődhetett a fogzás.

Eleinte elhessegettem a gondolatot mondván, korai lenne még. Most töltötte a kéthónapos kort, és anyukám is azt mondta, nagyjából féléves korban szoktak kibújni az első fogacskák. Igen ám, de a picur egyre gyakrabban nyáladzott, rágta az öklét, szopogatta, rágicsálta már az ujjam is, és dörzsölgette a nyelvével az ínyét. Arról nem is beszélve, hogy a nyűgössége nem akart szűnni, és egyre jobban "matrica" lett.

Nem hagyott nyugodni a gondolat, rákerestem a neten, hogy vajon mikor is lenne aktuális a fogzás. Mindenhol azt írták, hogy négy-hat hónapos kora körül jönnek ki az elsők, ám az egyik fórumon az anyukák leírták, hogy a fogínyben a fogacskák mocorgása már megindulhat jóval korábban is, így volt, akinek a gyermeke már másfél hónaposan produkálta a fogzással járó tüneteket. A témában böngészgetve állt össze a kép, hogy hiába nyomtam el a megérzéseimet (ismét), Ádám tényleg a fogacskájával küzd, így egyelőre mást nem tehetek, mint amikor kéri, ölbe veszem, nyugtatom, és igyekszem mellette lenni, amikor szenved. A tudatos fogása ugyanis még nem alakult ki, így a hűthető rágókát még nem tudom odaadni neki, és a fogorvos ismerősöm sem válaszolt még, mivel enyhíthetném hatékonyan a fájdalmát. Várok. Nyugtatom. Most alvást színlel. Pihen kicsit. Én is, mielőtt újra kezdődik a buli.