A gyermeknevelés kapcsán számtalan mérföldkő adódik. Az egyik ilyen az első alkalom, amikor egy anyuka másra bízza a kisbabáját. Ez a pillanat nekem a héten jött el, és amilyen jól sikerült, annyira aggódtam, hogy is fog elsülni. Ráadásul olyan érzékeny időszakban teszteltük a bébiszittelést, amikor Ádám rosszul eszik, rosszul alszik, folyton nyűgös, és még az „idegenektől” is elsírja magát.

Sűrű napok állnak mögöttem, mögöttünk. Az egész egy takonykórral kezdődött kb. két hete, ami nagyjából egy hétig tartott… A gyermek csak szipogott látástól vakulásig, az orrszi-porszinál vonaglott és tekergett mint egy kígyó, de legalább a C-vitaminra rákattant és örömmel nyalogatta el a szájába kanalazott cseppeket. Eleinte aggódtunk, hiszen Ádám életének négy hónapja alatt egyszer sem volt beteg, így nem tudtuk, mennyire vegyük komolyan a taknyosságot, és egyáltalán, mit tehetünk, hogy jobban legyen. Mára teljesen meggyógyult, de a vitamint továbbra is kapja biztos, ami biztos alapon. Aztán a nátha ahogy ment, úgy jött helyette valami más, ismeretlen eredetű bolondéria.

A csöppem megint nehezen eszik, válogat a két oldal között, estére pedig olyan farkaséhség, álmosság és nyűgösség gyötri egyszerre, hogy azt se tudja, épp miért nyafizzon. Felnőttként persze megint nekünk kellene az okosabbnak lenni, de őszintén szólva, amikor enne, de csak tekereg a kezemben és fura hangon nyivákol, nyekereg, kényeskedik, magam sem tudom eldönteni, hogy öleljem, simogassam, nyugtassam, vagy tegyem le egy negyed órára és hagyjam, hogy kitombolja magát. Mivel nem vagyok se a magára hagyás, se a hangoskodás híve, így rendszerint marad az ölelés és a nyugtatás, de amikor eltol magától, miközben könny nélkül (!) sír, ha leteszem, a végén már abszolút tehetetlennek érzem magam. Ilyenkor adom át életem párjának a vonagló gyermeket, hogy csináljon vele, amit akar, amíg én lehiggadok kicsit, és át tudom gondolni, mi is legyen a következő lépés.

Eközben persze már eltelt jó egy-másfél óra a fürdetés és a vacsora(próbálkozás) óta, így a párom jobb híján a babakocsiban tologatást is beveti, hátha… pedig ez csak az esetek kb. tíz százalékában működik. Szóval ott tartunk, hogy szól a babazene, amitől már mi vagyunk olyan álmosak, hogy állva tudnánk elaludni, Ádámnak kipattanva a szemei, amiket persze egyfolytában dörgöl, olyan álmos, és nem történik semmi. Semmi azon túl, hogy

…egyre nyűgösebbek, türelmetlenebbek vagyunk így hárman, családilag, és bár mindannyian csak aludni szeretnénk, nyilvánvaló, hogy ez várat még magára kicsit.

Anyukák (majdnem) kimenőn

Valahogy így teltek az estéink mostanában, amikor is anyukám egyik nap azt mondta: „Hétfőn átugrok egy órára, csinálj magadnak valami programot, vigyázok Ádira!”. A kijelentés egyszerre volt ijesztő és vágyott. No nem az „énidő” miatt, hiszen ahogy korábban, azt most sem igénylem. Arra viszont vágyom, hogy az emberemmel némi időt kettesben tudjunk eltölteni, és mivel hamarosan elkezdem az egyetemet, valamint idővel dolgozni is kénytelen leszek, elkerülhetetlen, hogy megtanuljak a gyermek nélkül lenni. Én. Ádám olyan szociális, hogy bárkivel jól elvan, nekem viszont nehezemre esik egyedül lenni. Olyannyira, hogy amikor eljött a rettegett óra, és mindent jól előkészítve, Ádámot megetetve, elaltatva hagytam itt anyukámra, az ajtón kilépve máris remegni kezdett a lábam. Reszkető térdekkel battyogtam át Rékáékhoz, és a nyolc perces út végére már potyogtam a könnyeim… Azt hiszem, egyszerre éreztem meg a gyermekemtől elválasztó – nekem óriásinak tűnő – fizikai távolságot, és tört rám kisebb pánikroham, hiszen közel öt hónapja nem voltam egyedül az utcán. Fejben készültem ugyan erre a pillanatra és éreztem, hogy nem lesz könnyű, de hogy ennyire megvisel, azt nem gondoltam volna.

Szerencsére Rékáéknál repült az idő, és kis családjukban gyümölcskenyeret majszolgatva, a kétéves Csabival bújócskázva pillanatok alatt átlendültem a nehezén. Anyukám nem telefonált, közben a párom is hazaért, és hamar kiderült, hogy Ádi átaludta az első bébiszittelős alkalmát. Mire felébredt, az apukája már otthon volt, és fel sem tűnt neki, hogy az anyukája nincs otthon. Kicsit meg is sértődtem. Na jó, valójában örültem neki, hogy ilyen simán ment a dolog, amit hamarosan újra megismétlünk. Kell a gyakorlás. Ádinak, és nekem is.

Tetszett, amit olvastál? Oszd meg másokkal, kattints a KÖVETÉS gombra a jobb felső sarokban, és lájkold a Facebook oldalamat is, hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről!