A mai kihívásunkat az jelentette, hogy apuka visszament dolgozni, így délután ötig ketten kellett megoldanunk mindent, ami adódott napközben. Az elmúlt heti tapasztalat alapján ismét beterveztem magamnak egy kis mosogatást, takarítást, apuka hiánya azonban felülírt mindent elképzelést.
Ami szerencsés volt, hogy Ádám sokáig aludt, én egy kicsivel korábban keltem – a szervezetem elég jól beállt a kétóránkénti ébredésekre, rendszerint néhány perccel megelőzöm a kicsit -, így volt alkalmam reggelit és kávét készíteni magamnak – igen, megiszom napi egy gyenge tejeskávét, ha úgy tartja kedvem. Éreztem, hogy maximum fél órám lehet, mielőtt beindul a buli, így igyekeztem azt tenni, amire adott pillanatban a szendvicsen és kávén túl a leginkább vágytam: írni. Néhány rövid bekezdésen túl azonban nem jutottam, mert ahogy számítottam rá: Ádám ébredt, és kezdődött a műsor!
Erre a „bulira” viszont nem voltam felkészülve, egészen új volt. Szokás szerint evett, peluscsere, aztán leraktam volna aludni, igen ám, de az ifjú úr nem akart aludni. Nocsak! Ilyen is előfordult már a rövidke közös történetünkben, így nagyon nem gondoltam túl, jöjjön az anya-idő! Így neveztem el azt, amikor ritkán ugyan, de két etetés között ébren van, és jólesik neki a törődés, ha beszélek hozzá, a karomban ringatom, vagy épp kimegyünk az erkélyre megcsodálni a „nagyvilágot”, azaz a koszos, büdös, zajos „nyolckert” a második emeletről.
A közös idő telt, a pocok pocakja kiabálni kezdett, egyre többször tátogott, mint egy éhes kisfecske, és a nyöszörgések is egyre nyugtalanabban lettek. Nem volt kérdés, itt bizony etetni kell, hiszen az ISZSZ, azaz az Igény Szerinti Szoptatás szószólói szerint, ha a gyerek nyitogatja a száját, akkor bizony etetni kell. Bár ezzel együtt arra is felhívják a figyelmet, a tátogás nem biztos, hogy éhséget jelent, elképzelhető az is, hogy a gyermek csak megnyugodni szeretne a mellen, mintegy cuminak használva azt, vagy szimplán csak unatkozik, és arra is jó móka anyu mellét csócsálni.
Mivel nem telt el még annyi idő az etetés óta, hogy Ádám éhsége jogos legyen, minden lehetőség fennállt, de nyilván a nyűgösség oka csak akkor derül ki, ha a kicsi megkapja, amit annyira akar: cicire kerül. Így is lett, de meglepő módon Ádi szopizni kezdett. No lám! – gondoltam, ilyen is van, ha éhes, akkor hát egyen. Hiszen erről szól az ISZSZ, nem? És ez így ment még órákon keresztül: a gyermek evett – nem sokat, ellenben indokolatlanul keveset -, peluscsere, aludni viszont továbbra sem akart. Egyszer volt egy 45 perces szünet, amíg kidőlt kicsit, aztán délután fél négyig semmi pihenés. Se neki, se nekem. Végső kétségbeesésemben fél négykor alternatív megoldáshoz fordultam: elővettem a meséskönyvet és olvastam neki egy mesét…. és láss csodát! A gyermek elaludt.
Nagyjából akkor kelt, amikor az apukája is hazaért, ezért úgy döntöttünk, etetés után elvisszük sétálni – ezzel együtt letudva a nagy „déemes” bevásárlást is – remélve, hogy a friss levegő kicsit lefárasztja majd, és jobban fog aludni. A trükkünk bevált, ám este látogatók jöttek, így az alvás minősége már nem volt olyan tökéletes, mint reméltük, de legalább jó sokáig tartott. A fürdetés így elhúzódott, majdhogynem ébreszteni kellett a csöppet hozzá, ami nyűgösséghez vezetett, és ezzel este tizenegykor elkezdődött az éjjeli kálváriánk. Etetés – peluscsere – nem alvás, ezek között kisebb-nagyobb nyöszörgés és/vagy egyre erősödő, végül hangos sírás. Apu válla, mellkasa nem jó, nem jön belőle tej. Anyu melle nem jó, a sokszor kevés szopizásnak köszönhetően már nem jön belőle tej. És a kicsi csak hápog és tátog, keresi a cicit, vizet nem kér, cumit nem kér, melege nincs, nem fázik, ellenben ébren van és üvölt a ciciért. Végső elkeseredésünkben a tápszerhez nyúltunk, a párom félkómásan állt neki bekeverni egy adagot, amiről fogalmunk sem volt, milyen arányban lenne jó, mert a dobozra az volt írva, az adagolást 1-2 hetes korban beszélje meg a gyerekorvossal. Köszönjük, ezzel ki vagyunk ám segítve az éjszaka közepén!!! A tápszer elkészült, Ádám pár korty után kiköpte, és a kálvária folytatódott…
Tanácstalanok voltunk, így minden elvi tiltakozásom ellenére hajnal kettő körül rávettem magam, hogy a védőnőt tárcsázzam, hiszen „ha bármi van, hívjál!” felszólítással búcsúzott, amikor legutóbb nálunk járt. A telefon még csak ki se csengett, hangpostára kapcsolt – érthető módon -, így arra jutottunk, a család kétgyermekes barátját, Saccnt kérdezzük meg, mit javasol. Szerencsére nem haragudott az éjjeli zargatásért, de jobb híján ő is csak a saját tapasztalatait tudta elmondani. Ezzel viszont óriásit segített! Neki hála meleg takaróba bugyoláltam a gyermeket, mintegy biztonságos burkot képezve köré, hogy megnyugodjon, most próbáltam meg a szájába tuszkolni a nyugicumiját, ami a kórházban hasznos volt, de itthon már nem fogadta el, és lám, most szopizni kezdte! Ezzel együtt ringatni kezdtem és dúdoltam neki valami spontán, lágy dallamot, és ez a kombó úgy elaltatta, hogy csak pislogni tudtam!
Így történt, hogy hajnali fél háromra a gyermek elaludt, és legközelebb csak két óra múlva ébredt, addigra viszont már rendeződött a tejhelyzet, így nyugodtan tudott enni, és elaludni a mellemen, majd az ébredést elkerülendő büfiztetés helyett azonnal ágyba dugtam, oldalra fordítottam, ha esetleg bukna kicsit, és magára hagytam az immár békésen szuszogó gyermeket. A következő ébredés ismét két óra múlva volt, szerencsére akkor is rendben ment minden, de addigra apukával eldöntöttük, hogy reggel védőnőnek és/vagy doktorbácsinak látni kell a gyereket, mert minden etetésnél kakis pelust szedtünk ki alóla, éjjel már nem is számoltuk mennyit, és a száraz kéz- és lábfejét látva aggódtunk, nehogy kiszáradjon. Nagyjából úgy festett a dolog, hogy ami bemegy, az azonnal át is szalad rajta, így nagyon aggódtunk, és Saccn nénitől sem kaptunk megnyugtató, biztos magyarázatot erre a jelenségre: a távolból nyilván ő is csak tippelni tudott.
