A reggeli ébredés-etetés hála az égnek ismét gördülékenyen ment, az aggodalmam ugyanakkor nem csillapodott a sok-sok kakis pelus miatt. Kiságy helyett ezért ezúttal a pihenőszékbe tettem a kicsit, amíg én gyorsan előkerítettem a dokibácsi rendelési idejét, címét, kitaláltam, hogy jutunk oda, és megpróbáltam értékelhetően felöltözni, majd peluscsere után egy fokkal zártabb ruhát adtam Ádámra, és előkészítettem az indulást.

Sietni kellett, mert nagyjából fél óránk volt a rendelési idő végéig, és nekem egyedül kellett lebotorkálnom a kétemeletnyi magasból egy babakocsival és egy újszülöttel. Nem tudtam jobb megoldást, a lapra csukott kocsival leszaladtam, a földszinten szétnyitottam, majd a picit a karomba véve, táskával a vállamon igyekeztem a babakocsi után, nehogy ellopják, mielőtt útra kelhetünk. Miután az első akadályt sikerrel vettük, odatalálni az orvoshoz már meglepően könnyű volt. Legendásan rossz tájékozódási képességem ellenére minden kanyarra és egyenesre jól emlékeztem, mivel egyszer a várandósságom alatt már megtettem ezt a távot, amikor bejelentkezni mentem a leendő újszülött nevében.

Az orvos és asszisztense már akkor sem vett le a lábamról, a doktor helyett gyakorlatilag mindent az asszisztense mondott és diktált, ami rendkívül frusztráló volt. A helyzet azóta sem változott, gyakorlatilag le lettem tolva, amiért újszülöttet gyermekorvosi rendelőbe viszek, és egyébként is, miért nem jelentkeztem idáig, hogy megszületett a baba??? Biztosan rosszul érintette őket, hogy a rendelési idő végére értem oda, no de kérdem én, hová is mehettem volna a vélhetően beteg kisbabámmal, ha nem a gyerekorvoshoz? A történethez az is hozzá tartozik, hogy a bejelentkezéskor kaptam egy elérhetőséget telefonszámmal és email-címmel, de őszintén szólva akkor sem értettem miért kellene előzetesen bejelentkeznem egy orvosi rendelőbe, ha beteg a gyerek. Azóta persze tudom, hogy ennyire kicsi babával nem szokás beteg gyerekek közé menni (a rendelő akkor is, és most is üres volt, csak oltásra várt a gyerkőceivel egy anyuka), de arra egyáltalán nem kaptam választ, meddig is kellene ehhez az előre bejelentkezéshez tartani magam.

A flegma stílustól eltekintve az orvos alaposan megvizsgálta Ádámot, és szerencsére arra a következtetésre jutott, hogy „ez a gyerek nem beteg”. A születését követő sárgaság még nyomokban fellelhető, de nem vészes, viszont az általános állapota, a széklete és a bélhangjai jók. Valószínűleg az lehetett a gond, hogy a gyermek túlette magát, és a picike gyomra nem tudott megbirkózni a rengeteg tejcsivel. Abban maradtunk, ha a helyzet változna, a széklete zöldes, nyálkás és bűzös lenne, esetleg napi húsz kakis pelust is cserélnénk, akkor irány a Heim Pál Gyermekkórház. Ezt követően megvizsgálta alaposan Ádámot, így az első gyermekorvosi státuszon is átesett, így legközelebb két hónap múlva kell mennünk státuszra, ami augusztusban esedékes, időpontot is kaptunk.

Összességében nagyon elfáradtam attól a lekezelő hangnemtől, ahogy a rendelőben bántak velem, és a sírást visszafojtva igyekeztem haza a kicsivel, hogy végre alaposan kibőgjem magam a fárasztó éjszaka, és a bunkó emberek okozta stressz után. Hazaérve már babakocsistul cipeltem fel Ádámot a másodikra, ahol a lakásba beesve szinte azonnal kicsordultak a könnyeim. A kocsit leparkoltam a közlekedőben, az alvó gyermeket pedig benne hagytam, hogy véletlenül se zavarjam meg az álmát. A kis kiruccanásunknak köszönhetően hatalmasat aludt a kicsi, de legalább én is pihenhettem kicsit.

A szunyókálásomból a telefon hangja zavart fel, a védőnő hívott vissza, miután feltűnt neki, hogy éjszaka volt egy nem fogadott hívása. Persze tőle is megkaptam a magamét: ő nem éjjel-nappali ügyelet, továbbá a gyereknek joga van sírni, és nem kell mindig teletömni kajával a meggymagnyi gyomrát, mert ez lesz a vége. Aha. Összegezzük! Az igény szerinti szoptatás marhára nem azt jelenti, hogy akkor etessek, ha a gyerek éhes, hanem akkor, ha a kétóránkénti etetésbe belefér. Egyébként hagyjam sírni – a védőnő szerint "joga van hozzá” -, énekeljek altatódalt, csináljak amit akarok, csak enni ne adjak neki, mert megfekszi a gyomrát. Nincs ezzel baj, de akkor miért nem ezt mondják, írják az ISZSZ szószólói??? Vagy valami elkerülte a figyelmemet az utolsó trimeszterben? Ott volt ez az infó az Anyatej Magazin hasábjain, és a védőnő is mondta korábban? Nem hiszem el, hogy annyira bolond lennék, hogy ez az apróság ne maradt volna meg. Persze most kialvatlanul csapkodva a klaviatúrát vádaskodni könnyű. Aztán holnap új nap virrad, elfelejtem ezt az egész kálváriát, és jönnek az új kihívások, az újonnan megoldandó feladatok. A lényegről viszont sem ma, sem holnap nem szabad elfelejtkeznem: a kicsinyemről, Ádámomról, aki szerencsére egészséges, és ott szuszog békésen a háttérben arra várva, hogy anyu ismét a mellére vegye.