Első gyermekes anya vagyok. Akit ha megkérdeznek, nem tudom rávágni a gyermekem nevét. Nem tudom megmondani, mikor született. Nem tudom, hány napja vagyunk itthon, hány nap és óra telt el azóta, hogy ez a csodálatos kis lény a testemből kibújt.
Olyan anya vagyok, aki etetéstől etetésig él. Akinek döntenie kell, hogy a rendelkezésére álló egy-három szabad órában eszik, alszik, látogatókat fogad és/vagy „énidőt” tart, ami alatt ciki vagy sem, az teszi boldoggá, ha elmosogathat, berakhat egy mosást vagy átrendezheti a hűtőt. Ezek a dolgok párhuzamosan ugyanis nem mennek. Aztán bármit is válasszon, a végére úgy elfárad, hogy arra gondol: lehet, hogy mégiscsak aludnia kellett volna… Ekkor ránéz az órára, tudatosul benne, hogy a gyermek nemsokára ébred, és ezért megpróbál legalább néhány percet az ágyban eltölteni még. Jó esetben a gyermek épp olyan fázisában van, hogy belefér még ez a pár perc, mielőtt nyüsszögni kezdene, rosszabb esetben ahogy anyuka eldől az ágyban, a bébiőr jelez és tudja: menni kell.
Olyan anya vagyok, akinek elvei voltak. Kilenc hónapig készültem erre a szerepre, minden fontosat elolvastam, utánajártam, szűrtem az információkat, aztán kétségbeesve látom, hogy az elméletek a gyakorlatban mit sem érnek. Az a kis ember maga alakítja a szokásait, az igényeiből nem enged, és csak ennyit tehetek, hogy igyekszem megtalálni a legjobb kompromisszumos megoldásokat, hogy az új családtag biztonsága, kényelme és a mi eddig megszokott életünk a lehető legjobban illeszkedjen egymáshoz.
