A kismanó édesen szuszog a padlón, így van talán maximum 20 percem magamra: reggelizni, és írni.
Tévedtem. Egy percem sem maradt. Mostanában ezt csinálja. Fél kilenc körül ébred, élénken, mosolygósan, eszik, elpilled, büfiztetem, beájul, leteszem, felébred… Tudom, nem vagyok egyedül ezzel a „problémával”. Problémaként élem meg, hiszen ilyenkor egy szabad percem sem marad magamra, két sírás között kell fogmosást, gyors mosakodást, esetleg hajmosást imitálnom, vállalva a kockázatot, hogy néhány percig bizony üvölteni fog, ha nem végzek vele, mire felfogja, hogy anya nincs mellette. Márpedig megteszem, mert az ISZSZT-t szélsőséges módon értelmező és valló anyukákkal szemben én állítom, hogy a magunkra szánt idő legalább olyan fontos, mint a csemeténkre. Igenis elvárom magamtól, hogy ápolt legyek, szép hajjal, és az utcára ha lehet, csinosabban lépjek ki, mint valaha. Kell a lelkemnek, és kell a páromnak, hogy lássa, nő maradtam anyaként is. Mert nem cseréltem le az eddigi szerepe(i)met, csupán kibővítettem azt.
Anya lettem, de maradtam kislány, szerető, és egy nap a bölcs nő képét öltöm majd magamra.
Öröm látni, ahogy a kedvesem ilyenkor rám néz, például amikor hármasban indulunk sétálni, bevásárolni. Többnyire ekkor tudunk igazán hármasban lenni, hiszen este általában váltjuk egymást a feladatok végzése közben: az egyik főz, a másik babázik és fordítva.
Nehéz dolog hármasban élvezni az életet és csak úgy örülni a magunk vállalta felelősségnek, nem a nehézségekre, a sírásokra koncentrálva, problémamegoldóként funkcionálva. Nagyon igyekszünk. Közben érezzük azt is, hogy minden közös holnapért ma kell tenni, nem engedhetjük el egymás kezét. Nem hagyhatjuk, hogy a napi teendők, a mókuskerék észrevétlenül elsodorjon egymás mellől, hogy egy nap arra eszméljünk, inkább vagyunk már barátok, mint szerelmesek…
