37 évvel ezelőtt születtem, épp a mai napon. A korábbi években rendszerint már a születésnapom előtti napokban azon járt az eszem, vajon hogyan ünneplem majd, kinek fogok eszébe jutni… Nem úgy ma. Ma nem én vagyok az első magamnak. Ma felkelek ugyanúgy, mint máskor, átmegyek az ébren játszadozó gyermekhez, pelust cserélek, átöltöztetem, megetetem és nézem, ahogy ismét beleveti magát a játéktengerbe és koncentráltan pakolgatja, rágja a plüssöket. Ma ennyi is elég. Álmos vagyok, fáradt vagyok, de ránézek és olyan jó… melengeti a lelkemet.

Ma nem érdekel, hányan köszöntenek fel és milyen ajándékokat kapok. Kicsit melankolikus hangulatba kerültem, még az időjárás is olyan „nyeh”: a viharos szél tépi a virágaimat, és dobálja a virágládákat odakint. Egy évvel ezelőtt ilyenkor már vártuk Ádámot. Két évvel ezelőtt pedig gyászoltuk a soha meg nem született elsőt. Az elsőt, akiről épphogy beigazolódott, hogy van, már el is köszönt tőlünk. Aztán az újabb és újabb minigyászok, mielőtt Ádám úgy döntött, végleg velünk marad. Idén már a kistesót tervezzük…

Három év, tele kudarcokkal, fájdalmakkal és csalódásokkal, de a legnagyobb örömökkel és tanulságokkal is. Nem volt hiábavaló idő, míg az elsőre vártunk, mert sokat tanultunk egymásról és magunkról is, mire felhőtlenül örülhettünk végre a várandósságomnak. Furcsa, hogy mennyi nehézség vezetett oda, hogy Ádi megszülessen és bearanyozza a mindennapjainkat. Ami egyben arra is megtanított minket, hogy bár sokszor nem látjuk a fától az erdőt, azaz a gondoktól, fájdalmaktól, kudarcoktól nem vesszük észre a bennük rejlő tanítást, utólag mindig kiderül, semmi sem volt hiábavaló. Mindennek megvan a maga értelme, haszna. A rossz dolgoknak ugyanúgy, mint a nagyobb jónak, örömöknek, szép pillanatoknak.

Tetszett, amit olvastál? Oszd meg másokkal, kattints a KÖVETÉS gombra a jobb felső sarokban, és lájkold a Facebook oldalamat is, hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről!