Woman Forever - Az idők változnak, a Nő örök!

Ösztön Szerinti Anya

Skizofrén csemege: a sütőtök

Így készítek belőle mennyei krémlevest

2019. október 02. - osztonszerintianya

A sütőtök szerintem egy skizofrén étel. Nálunk legalábbis biztosan. Amikor kettévágom, az illata olyan mennyei, hogy elalélok tőle, aztán megsütöm, és az ízétől kifutnék a világból. A párom és én is így vagyunk vele. Egyszer viszont krémlevest főztem belőle, és azóta rajongunk érte. Elmondom, én hogyan készítem ezt az őszi-téli csemegét, amiből félidőnél a kisgyermekeknek is csodás püré kavarható.

Amikor először készítettem sütőtököt, azt gondoltam, hogy a párom nagyon szereti, mert régi szép emlékeket idéz fel benne. Sajnos csak részben tudtam jól… Valóban szívesen emlékszik rá, amikor a mamija a sparhelten sütötte télen a csemegét, és a sült tök illata belengte a szobát, de az ízét mindig is utálta. Én is, de kedveskedni akartam neki. No így kerekedett, hogy ott álltam egy adag megsült sütőtökkel, amit mindketten utáltunk. Mivel ételt kidobni nem szeretek, pláne ilyen banális ok miatt, úgy döntöttem, hogy krémlevest készítek belőle, aztán maximum, ha azzal se tudunk kibékülni, akkor mehet a kukába. A végeredmény viszont levett a lábunkról.

img_20190925_204105.jpg

A napokban az első közös kávézásunk után a sétát egy közeli zöldségesnél fejeztük be Ádámmal, ahol ősz lévén nem tudtam ellenállni az immár csodásnak tartott sütőtöknek. Pár napig érleltem a gondolatot, mire ismét nekiálltam elkészíteni a chilivel, mézzel és szezámolajjal gazdagított levest, és ismét olyan remekül sikerült, mint első alkalommal. A receptet ezúttal meg is örökítettem az utókornak, hogy hogyan készült ITT olvashatjátok.

Főzés közben jutott eszembe, hogy hozzátápláláskor Ádi is kaphat majd az őszi-téli csemegéből, persze ő még nem a csípős-fűszeres változatból. Ellenben a tök sütése közben talán almát is teszek majd a tepsibe, aztán ha minden puha, a húsukat pépesítve és összekeverve kapja majd meg a gyerkőc. Így miközben magunknak főzök, neki is tudok készíteni egy kis uzsonnát, két legyet ütve egy csapásra.

Ha van egyéb jó ötleted sütőtökös babaételre, ne habozz megosztani velem a bejegyzés alatt, vagy a Facebook oldalamon kommentben!

Az anyaságnak "ára" van

Van az úgy, hogy az ember lánya, fia, és unokája elmennek egy rendezvényre… ahol fotó is készül. Az ember lánya megnézi a fotót, mosolyog, tetszik neki, de valami nem stimmel. „Olyan fáradt vagyok a képen…” - gondolja. Aztán a kép beég az agyába. Nem bír szabadulni tőle. Már nem is kell ránéznie, fejben elemzi, amit látott. Boldog mosoly, ám sápadt, szinte fehér bőr - amiből csak úgy világítanak a barnás szeplők. A szeme alatt „táskák”, körülötte ráncok. Ráncok, amik eddig soha nem tűntek fel neki. Mélyek, ahogy a szája körül húzódó redők is mélyebbre vájnak, mint eddig valaha. Teljes a sokk.

Hazaérve is csak az a fotó járt a fejemben. Tipikusan az a kép, amire mindenki azt mondja, milyen szép. Anya karján a gyermekével. Én mégiscsak azt a sápadt arcot és a karikás szemeimet láttam… Elmeséltem a páromnak, hogy nem tudok szabadulni a képtől, és még a könnyem is kicsordult.

unnamed.jpg

Fotó: Réka photography

Az anyaság három hónapja alatt soha nem szembesültem még az új szerep szabad szemmel is jól látható jeleivel. A hasamon a bőr persze megereszkedett, és a szülés óta felszedett néhány kiló is rajtam van még, de az arcomat eddig nem láttam ilyen fáradtnak és „öregnek”. Mintha éveket öregedtem volna három hónap alatt. Nem ismertem magamra. Látva a kétségbeesésemet a párom azonnal a segítségemre sietett, és rámutatott, hogy nincs mit csodálkozni ezen.

A kialvatlanságot látom. A hónapok óta tartó éjszakai ébredéseket, a 0-24 órás rendelkezésre állást, az állandó figyelmet, a felelősség terhét. Ezek nyomokat hagynak. Soha nem gondoltam erre így.

Azt éreztem, én bizony remekül menedzselem a dolgainkat: az éjjel olyan, amilyen, de nappal rendszerint képes vagyok ellátni a gyerkőcöt, háztartást vezetni és kicsit talán még a szerelmemmel is foglalkozni. Legalábbis megpróbálom, minden nap. Hogy ez milyen erőfeszítést kíván, mennyire túl kell teljesítenem nap, mint nap, arra soha nem gondoltam. Csak tettem a dolgomat. Most már tudom, mibe kerül ez.

Az anyaságnak „ára” van. Amit megfizetek újra és újra. Azért a sápadt és ráncos mosolyért, amit a karomban lévő gyermek létezése vált ki. Ezért pedig csakis hálás lehetek.

Ha szívesen olvasnál hasonló témákban, köved a Facebook oldalamat is, hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről!

Édes élet kettecskén

Ma volt az első alkalom, amikor a fiammal kettesben mászkáltunk, és végre szabadnak éreztem magam. Nem, nem a kisfiam miatt érzem magam bezárva, ezt mindig hangsúlyozom. Az a két pokoli emelet az én börtönöm, amit minden alkalommal babakocsival együtt kell megmásznunk. A hordozás egyelőre nem a mi műfajunk, de ha nagyobb lesz, és kevesebbet bukik, talán arra is rászokunk. Ma viszont emeletek ide vagy oda, összejött a séta, és a szabadság érzete is végre rám talált.

Épp csecsemőköri csípőszűrésre voltunk hivatalosak Ádámmal, és adta az ég, hogy a napok óta tartó, fogzás okozta nyűgösség kicsit alábbhagyott végre. Így mikor végeztünk a dokibácsinál, adta magát, hogy sétáljunk is egy nagyot. El is indultunk a közeli parkba, amikor eszembe jutott, hogy a háziorvos felé félúton mindig látok egy szimpatikus kiülős helyet, ami annak ellenére, hogy a „nyóckerben” van, nem tűnik késdobálónak, sőt, elég kedves és hívogató. Annyiszor szemeztem már vele, hogy most eldöntöttem, megnézem közelebbről. Hátat fordítottam a parknak, és célba vettem a kávézót.

img_20190923_144613.jpg

Odaérve láttam, hogy egy pár ül kint a teraszon babakocsival, így még szimpatikusabbnak tűnt a hely. Aztán mikor megláttam a szűkös bejáratot, plusz a lépcsőfokokat, amik a beltérhez vezettek, elbizonytalanodtam. Mégis felülkerekedett bennem a vágy, hogy én bizony most kávézni fogok a fiammal, ezért megkérdeztem a párocskát, be lehet-e jutni vajon babakocsival is, de sajnos ők meg sem próbálták. Az anyuka – látva a lelkesedésemet és felmérve a helyzetem – azonnal a segítségemre sietett, így pikk-pakk bent is találtam magam, ahol hirtelen azt sem tudtam, milyen kávét innék, olyan régen gyakoroltam ezt a régi kedves időtöltésemet. Gyorsan döntöttem, fizettem, majd kimentem a friss levegőre a gyerkőccel, hogy ott fogyasszam el a jól megérdemelt lattémat.

Olyan szerencsém volt, hogy még a fákon daloló cinkéket is láthattam, és ez az én érzékeny mimóza lelkemnek felért egy csodával. Jól éreztem magam, na!

Nem sok kell az ember boldogságához, ha be van zárva egy második emeleti lakásba a kisbabájával, és ez a kicsi ma nekem végre megadatott. Minden másra ott a…

Szívesen olvasnál hasonló témákban? Kövesd a Facebook oldalamat is, hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről!

Hogyan döntsünk jól?

Ahogy az élet minden területén, a gyermeknevelés kapcsán is rendre döntéshelyzetbe kerülünk. Szoptatás vagy tápszeres etetés, cumi vagy itatópohár, oltassunk vagy sem… a végtelenségig sorolhatnám. Dönteni sohasem könnyű. Mérlegelni kell, sorra venni az érveket és ellenérveket, hogy a lehető legjobb megoldást válassza az ember, de még így sem mehetünk biztosra. Íme néhány tipp, ami segíthet a választásban.

Jól dönteni nehéz. Soha nem tudhatjuk előre, hogy az út, amire lépünk a helyes irány lesz-e. Erkölcsösek, lojálisak, magunkhoz vagy más(ok)hoz hűek lehetünk, de hogy az a jövő szempontjából jó lesz-e, csak később fog kiderülni. Ez frusztráló. Ahogy az is, hogy amikor valamiben döntenünk kell, az a legtöbb esetben a megszokott, és az új közötti választást jelenti.

A megszokott magában hordozza az állandóságot, és a biztonság látszatát. Az új változást jelent, a változás pedig az ismeretlenség talaját. Amit nem ismerünk, attól pedig félünk.

A gyermeknevelés kapcsán különösen ijesztő dolog ez, hiszen – főleg az első hónapokban, években – egy ártatlan, magatehetetlen, teljesen kiszolgáltatott kis lény feje felett hozzuk az ő testi és lelki egészségére vonatkozó döntéseinket. Döntéseket, amik egy életre meghatározóak maradhatnak. Mivel nem vagyok sem jós, sem mindenható, én az ösztöneimre hallgatok. Az anyai ösztönökre, amik rendre megsúgják, mit tegyek. Jól döntök-e ilyenkor? Nem tudom. Azt tudom, hogy más kapaszkodóm nincs, mint a megérzéseim, amik az esetek többségében jó irányba tereltek - az élet minden területén.

daydreaming-desk-hair-6384.jpg

Sok múlik persze a körülményeken is, amiken nem változtathatunk. Ez mindig így van. Mi csak egy kis része vagyunk a nagy egésznek.

Olyan ez, mint egy nagy puzzle. Az egészhez a keret – a magunkkal hozott „csomagunk”, a világ, a társadalom a maga szabályaival - adott. Azon belül viszont szántalan apró mozaikdarabkának kell a helyére kerülnie. A mozaikokat pedig mi mozgatjuk.

Teljes lehet a kép rövid idő alatt, ha könnyen felismerjük, melyik darab hová való, sőt tudatosan keressük a hiányzó részeket, de lehet, hogy tovább fog tartani és fárasztóbb lesz, ha csak sodródunk, és ahogy jön, úgy vizsgáljuk meg a darabkákat.

Hogyan dönthetünk mégis jól? Önismerettel és tudatossággal. Ha működik az önismeret, őszintén tudunk a tükörbe nézni, tisztában vagyunk a képességeinkkel, erősségeinkkel, gyengeségeinkkel, akkor tudni fogjuk, mikor dönthetünk ösztönösen, és mikor kell segítséget kérnünk. A segítség jöhet a könyvekből, netes fórumokból vagy szakemberektől szerzett információk formájában, de akár a rutinosabb családtagok, barátok elejtett mondatai is előrébb vihetnek. A végső döntés azonban akkor is a miénk és az ezzel járó felelősség is. Ezzel együtt kell élni, ezt a „terhet” el kell tudni viselni.

Önismeret híján lehetünk racionálisak. Készíthetünk listát, pro és kontra felsorolhatjuk, milyen érvek és ellenérvek szólnak adott döntés ellen vagy mellett. Ekkor se felejtsük el azonban, hogy

néha egy jól irányzott meggondolatlanság előrébb vihet, mint a racionalitás jól megfontolt talaja.

Szívesen olvasnál hasonló témákban? Kövesd a Facebook oldalamat is, hogy ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről!

Amiről kevés szó esik: Praktikus tanácsok első gyermekes kismamáknak

Éppen egy nagy zsák babaruhát válogattam, amikor eszembe jutott, milyen szerencsés is vagyok, hogy olyan barátnőim vannak, akik kisruhákkal, eszközökkel és praktikus tanácsokkal is segíteni tudtak, amikor a kisfiamat vártam. A leghálásabb azonban az „elméleti” tippjeikért vagyok, amik közül én is összeszedtem párat, a saját tapasztalataim alapján.

Ne feledd, nem vagy egyedül!

Ebben a pontban kivételesen nem a sorstársakra gondolok, hanem a gyermeked apukájára, aki jó esetben az életed párja, és ki szeretné venni a részét a baba körüli teendőkből. Kapcsolódnia a babaváráshoz azonban nagyon nehéz, hiszen ő fizikailag nem érzi a benned növekvő életet, lelkileg ezért nem tud olyan szinten hangolódni a feladatra, ahogy te teszed kilenc hónapon át. A praktikus dolgokban azonban számíthatsz rá, például elkísérhet a vizsgálatokra, részt vehettek szülésfelkészítő és/vagy baba elsősegély tanfolyamon, elmehettek bababoltokba ismerkedni a termékkínálattal, és közösen dönthetitek el, mit vegyetek meg és mit nem a kisbabátoknak. Engedd, hogy részt vegyen a felkészülésben!

Okosan vásárolj!

black-and-white-black-and-white-budget-1537165.jpg

Egy kisbaba születése tökéletes alkalom arra, hogy az ember fia és lánya forintcsilliárdokat költsön el totálisan felesleges holmikra. Tudják ezt a forgalmazók is, és előszeretettel használják ki a szülők információhiányára támaszkodva. A márkás termékek nem biztos, hogy jobbak is, aztán lehet, hogy nem is lesz rá szükséged. Mielőtt fejest ugranál a vásárlásba, érdemes kisgyermekes rokonokat, barátokat megkérdezni, milyen eszközöket tartanak hasznosnak, és mik azok, amiket feleslegesen vettek meg, mert nem használták soha. Továbbá a vásárlás előtt járj utána, van-e az ismeretségi körödben olyan család, akik a számukra már felesleges babaholmikat tovább tudnák adni nektek, így megóvva titeket a felesleges kiadásoktól. Ha pedig már biztosan tudod, kitől mire számíthatsz, csak a hiányzó darabokat kell beszerezned, a megspórolt pénznek köszönhetően akár a jobb minőségű holmik közül válogatva.

Kövesd az ösztöneidet!

A várandósság során számtalan okosságot hallasz és olvasol majd neked jót akaró emberektől. Lehetnek ezek kért vagy kéretlen jótanácsok, de egy idő után azt veszed majd észre, mennyi ellentmondásos információval találkozol, amik elkezdenek tobzódni a fejedben, mire teljes lesz a káosz.  Ilyenkor lépj egyet hátra, próbáld jó messziről szemlélni az adott témát, és figyelj arra, mit súgnak az ösztöneid.

Bízz magadban, hiszen sem az anyukád, az anyósod, a barátnőd vagy egy idegen nem tudja nálad jobban, mi lesz a helyes döntés.

Ne feledd, bármikor meggondolhatod magad, felülírhatod a döntésedet, ha úgy érzed, mégsem az volt a jó irány!

Légy rugalmas!

Jó, ha vannak elveid. Tényleg. Én is így indultam neki, és azt gondolom nagyon sokan még rajtam kívül. Aztán a gyermek a megszületése után szinte azonnal ellent mondott nekik, és kénytelen voltam másképp csinálni. Cumit például nem voltam hajlandó a kórházba vinni mondván, az én gyerekem nem fog cumizni. Az első közös délután, amikor órák óta üvöltött, az immár kétgyermekes anyuka ágyszomszédom felajánlotta az övét, mert a kislánya nem igényelte. Csend lett. Megérte. Ha nem engedek az elveimből, nem tudom hogyan nyugtattam volna meg… Így volt a tápszerrel is. Nem akartam. Szintén a kórházban azonban még nem indult be a tejtermelésem, az előtej is olyan minimális volt, hogy a babám egyszerűen éhezett. Ezért üvöltött. Muszáj volt táplálékhoz jutnia. Tápszert kapott. Csend lett. Ez is megérte!

Persze az elvek attól még elvek maradnak, így például kényelmi okokból nem adok tápszert a kicsinek, és a cumit is csak akkor kapja meg, ha igényli (magától kiköpi, ha nincs rá szüksége). Te is kitapasztalod majd, mikor miben lehetsz rugalmas, mik azok a dolgok, amikhez érdemes ragaszkodni, és mik azok, amikben engedned kell, hogy a babádnak jobb legyen.

 

Ha szívesen olvasnál hasonló témákról, kövesd a Facebook oldalamat is, hogy első kézből értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!